Félálomban, a szobában találtam magam. Csak az egyik fala volt figyelemreméltó, mert apró fiókok borították, melyben kartotéklapok rejtőztek. Könyvtárakban lát ilyet az ember, szerző és cím szerint, ábécés sorrendben. Ezeken azonban más megjelölés volt, és úgy tűnt, végtelenül sorakoznak a padlótól egészen a mennyezetig. Ahogy közelebb léptem az egyik felirat megragadta a tekintetemet: „Lányok, akik tetszettek”. Kihúztam a fiókot… de ahogy átfutottam a lapokon, inkább gyorsan visszazártam, mert a nevek nagyon ismerősen csengtek. Aztán anélkül, hogy bárki megmondta volna, rájöttem, hol vagyok. Ez az élettelen szoba a kartotéklapokkal nem volt más, mint életem eseményeinek még befejezetlen rendszerezője. Itt voltak feljegyezve tetteim minden pillanatban, kicsik és nagyok a legapróbb részletekig, olyanok, melyekre már nem is emlékeztem. Félelemmel vegyülve kavarodott bennem a csodálkozás és a kíváncsiság, amint találomra nyitogatni kezdtem a fiókokat, hogy megvizsgáljam tartalmukat. Némelyik örömet és édes emlékeket ébresztett bennem; mások olyan szégyenre és megbánásra indítottak, hogy körülnéztem, nem figyel-e valaki. Egy fiók „Barátok” felirattal a „Barátok, akiket elárultam” feliratú fiók mellett pihent. A feliratok között a leghétköznapibbaktól a legfurcsábbakig minden megtalálható volt. „Könyvek, amiket olvastam”, „Hazugságaim”, ”Vigasztalás, amiket másoknak nyújtottam”, „Viccek, amiken nevettem”. Néhány felirat pontos meghatározásával nevetésre ingerelt: „Dolgok, amiket a testvéreimnek kiabáltam”. De nem mindegyiken tudtam nevetni: „Dolgok, amiket dühömben tettem”, „Amiket a szüleimre morogtam, amikor nem hallották”. A fiókok tartalma csupa meglepetéssel szolgált. Gyakran sokkal több lap volt, mint amire számítottam. Néha pedig jóval kevesebb. Megdöbbentett, hogy már ennyit éltem. Lehetséges, hogy húsz évem alatt volt időm teleírni ezt a millió lapot? De minden kártya alátámasztotta ezt az igazságot. Mindegyiket én írtam. És mindegyiket aláírtam. Amikor kihúztam a „Dalok, amiket hallgattam” feliratú fiókot, rájöttem, a fiókok állandóan nőttek, hogy elférjenek bennük a kartotéklapok, melyek szorosan sorakoznak egymás mögött. Három- négyméternyi lapmennyiség után sem volt vége a fiók tartalmának. Szégyenkezve csuktam be, nem annyira a zene minősége, mint inkább az elpazarolt idő miatt. Amikor a „Buja gondolatok” fiókhoz értem, végigfutott a hátamon a hideg. Épp csak kihúztam a fiókot, és kiemeltem egy lapot, mert nem akartam tudni, milyen hosszú a lista. Olyan részletes volt a tartalma, hogy beleremegtem. Rosszul lettem a gondolattól, hogy egy ilyen pillanat rögzítve lehet.
Hirtelen szinte állati dühöt éreztem:- Soha, senki nem láthatja ezeket a lapokat!- lüktetett egyre az elmémben!- Soha, senki nem láthatja ezt a szobát! El kell pusztítanom itt mindent! Őrjöngésem közben kirántottam a fiókot.
Nem számított már, mekkora a tartalma. Ki kellett ürítenem, és el kellett égetnem a lapokat. De ahogy a fiók egyik végénél nekiláttam, hogy kiborítsam a tartalmát, egyetlen kártya sem mozdult el a helyéről. Kétségbeesésemben kihúztam egyet, de eltépni sem tudtam, mert olyan kemény volt, mint az acél. Megsemmisülve, tehetetlenül tettem vissza a kártyát a helyére. Homlokommal a falnak dőltem, és egy hatalmas sóhaj fakadt fel a bensőmből. Aztán megláttam a következő feliratot: „Emberek, akikkel megosztottam az evangéliumot”. A fiók szinte még érintetlen volt, alig használt. Kihúztam, és jelentéktelen tartalma kezembe hullott. Egy kezemen meg tudtam számolni a kártyákat. Sírni kezdtem, zokogni. Olyan mélyről fakadt fel ez a fájdalom, hogy a gyomrom egészen belesajdult, és csak rázkódtam. Térdre borultam. Sírtam szégyenemben, amely teljesen elárasztott. A fiókok ott kavarogtak könnyel teli szemeim előtt. Soha, senki nem tudhat erről a szobáról. Be kell zárnom, és el kell rejtenem a kulcsot. Aztán megtöröltem a szemem, és megláttam Őt. Ne, csak Őt ne, könyörgöm. Bárkit, csak ne Jézust. Bénultan figyeltem, ahogy nyitogatja a fiókokat, és olvassa a kártyákat. Nem bírtam nézni az arcát. Aztán amikor mégis felpillantottam, hogy megnézzem, mit szól, arcára mélyebb bánatot láttam rajzolódni, mint amit én magam éreztem. Úgy tűnt, ösztönösen találja meg a legszörnyűbb fiókokat. Miért kell mindent elolvasnia? Végül megfordult, és rám nézett a szoba másik végéből. Sajnálat volt a szemében. De ez a sajnálat nem dühített. Lehajtottam a fejemet, eltakartam az arcomat, és újra sírni kezdtem. Odalépett hozzám, és átölelt. Annyi mindent mondhatott volna, de egy szót sem szólt. Csak sírt velem. Majd felkelt, és visszament a fiókokhoz. A szoba egyik végénél kezdve, az összes lapot egyenként kivette, és az én nevem helyére a sajátját írta.
– Ne! – kiáltottam, és odarohantam Hozzá. Csak ennyit tudtam mondani.
– Ne! – és kitéptem a kezéből a kártyát. Az Ő neve nem lehet ezeken a lapokon. De ott volt.
Élénk, vörös betűkkel égett, sötéten, szinte élt. Jézus neve eltakarta az enyémet. Nevét a vérével írta. Gyengéden kivette a kezemből a lapot. Szomorúan mosolygott, és folytatta a kártyák aláírását. Nem hiszem, hogy valaha megértem, hogyan végezhetett ilyen gyorsan, de a következő pillanatban már úgy tűnt, be is fejezte, és visszalépett hozzám. Kezét a vállamra tette, és így szólt:
– Elvégeztetett!
