Dallamos madárcsicsergés kíséretében a reggeli nap lágyan simogatta az ébredező várost. Pont úgy, mint minden nap. Sütött a bódéját éppen nyitó kürtös-kalács árusra és arra az idős bácsira is, aki kopott botjára támaszkodva kelt át a zebrán. Fénye megcsillant az autókon is. A legtisztábbakon ugyanúgy, mint azokon, amelyeken még álmatagon pihent a por. Akár harmonikusnak is lehetett volna nevezni….
Egy motoros azonban bevágott egy autós elé, aki indulatos kézrázások közepette valami ilyesmit kiabált: „Mit képzelsz, neked mindent lehet!? Hátráltatsz itt a haladásban! A sofőr arckifejezéséből ítélve ennél sokkal súlyosabb gondolatok maradtak a felszín alatt: „Most miattad kellett fékeznem, te…. Minek jössz egyáltalán arra, amerre én jövök, hogy………..te…….. ” Volt azonban egy még mélyebben eltemetett érzés is, amit már maga sem vallott be magának, de minden bizonnyal jelen volt szíve nem látott zugaiban: „Minek létezel egyáltalán?” Ebben a világban a sofőr egyedül rója az utakat. A magányos, kietlen utcákon csak saját autójának zöreje verődik vissza az épületek faláról. Még egy távoli szirénahangot sem hallani. Nem kell figyelni a szabálytalanul suhanó biciklisekre, sem a járdáról lelépő gyalogosokra. Nem kell dudálni, mert nincs kinek. Egyedül van. Egyedül. Egy éles dudaszó ébreszti fel homályos ábrándjából, amelyet a valóságba visszaérkezve már el is felejtett. Már rég zöld lehetett a lámpa, amikor hátulról tülköltek neki. Benézte. Kövér gázzal próbálta kompenzálni „hibáját”, miközben a mögötte ülő autóban a sofőr indulatos kézrázások közepette kiabált valamit…
Túlzóak és sarkosak lennének a fenti következtetések? Az vajon nem túlzás, hogy néhány másodperc késésért képesek lennénk megölni a másik embert?! Fizikailag még nem követjük el, mert valami visszatart, de gondolatban számtalanszor gyilkolunk. Ha valami nem úgy történik, ahogy azt mi szeretnénk, rögtön felháborodunk. Mert ugyebár mi mindig mindent tökéletesen csinálunk. Mi soha nem követünk el semmilyen hibát. Vagy ha mégis, arra mindig van magyarázat. De ha egy másik ember hibázik, arra egyből lecsapunk, mint dögre a keselyű. Még akkor is, ha csak egy pillanatra kell megnyomnunk a féket és veszítünk egy másodpercet, vagy kettőt, az életünkből. Nem túlzás ez egy picit?
Honnan van bennünk ez a természetünk mélyén lakozó irgalmatlanság? Vagy ne legyünk ennyire drasztikusak és nevezzük csak ezeket a jelenségeket pillanatnyi indulatosságnak? Bár tisztában lennénk azzal, mennyi ember halálát okozta a pillanatnyi hév! Talán komolyabban vennénk magunkat és nem ráznánk le annyival a dolgot, hogy mi azért nem vagyunk olyanok. Mert azért mi jók vagyunk, ha néha el is követünk némi rosszat. Sőt, magától értetődő, hogy mi jobbak vagyunk mindig a másiknál. Ösztönös természetünk veleje az önfelmagasztalás. Akaratlanul is másokhoz mérjük magunkat és keressük azokat a pontokat, ahol jobbak lehetünk. Piedesztálra emeljük magunkat és magas lóról osztjuk a tanácsokat másoknak. Mert mi mindent jobban tudunk. Meg addig sem kell legalább szembenézni azzal, hogy a saját életünket nem tudjuk irányítani. Mert ez van az egész mögött. Nem akarunk szembesülni tehetetlenségünkkel, hibáinkkal, gyarlóságainkkal, gyengeségeinkkel, jellembeli fogyatékosságainkkal. Keresünk hát hibát mások életvezetésében, jellemében, kegyetlenül felrójuk és pellengérre állítjuk hibás döntéseiket, pillanatnyi tévedéseiket, hogy hozzájuk viszonyítva aztán tetszeleghessünk magunk előtt: „Bezzeg én…” Nem tudatosan, de míg másoknak pofonokat osztogatunk, addig a magunk vállát finoman veregetjük.
Íme a dicsőséges ember kórképe: úgy akar magáról kitűnő bizonyítványt kiállítani, hogy másokat elégtelennel osztályoz. Nem épp fordítva kellene csinálni? Másokat segíteni a felemelkedésben, magunkkal szemben pedig szigorúnak és nem elnézőnek lenni? Mi választunk melyik utat akarjuk követni. Van gyógyulás a lassan, de biztosan pusztító önfelmagasztalásból is! Csak épp a modern ember elvakult gőgjének nincs visszataszítóbb ennél. Úgy hívják: alázat.
A lenyugvó nap meleg narancsszínbe öltöztette a várost, és benne mindent. Megcsillant a járdán összegyűlt tócsában, a visszapillantó tükrökben és a kirakatokban. Elköszönt a kürtös-kalács árustól, az autósoktól és motorosoktól, a boltból hazafelé tartó idős bácsitól is. Mindenhez és mindenkihez volt egy szava: „Holnap újra jövök!” Talán egy-egy emberi szem és fül is tanúja volt ennek a csodának…
