Már-már közhely, hogy a túl sok információ éppúgy dezinformáltságot eredményezhet, mint a túl kevés. Az internet révén elérhető információözön például hasonlóképpen megnehezítheti a tájékozódást, mint a néhány évtizeddel ezelőtt jellemző viszonyok, amikor összehasonlíthatatlanul kisebb számú forrásból (néhány rádió- és tévécsatorna, illetve nyomtatott sajtó), jobbára szigorúan megszűrt – sőt cenzúrázott – információknak lehetett csak a birtokába kerülni. Az internet, az általa biztosított felbecsülhetetlen pozitív lehetőségek mellett számos veszélyt is magában rejt. Ez utóbbiakkal a háttérben a megfontolt információfogyasztás fontosságára szeretnénk felhívni a figyelmet.
A szólás-, illetve véleményszabadság elvitathatatlan emberi jog és – összességében – kétségtelenül építő jelenség. Azonban ugyanilyen kétségtelen, hogy az ezzel való élés – akár a közlés, akár a befogadás tekintetében – fokozott felelősséget ró mindannyiunkra. A szólás-, illetve véleményszabadsággal felszínre kerülő problémakört még inkább kiélezi, hogy az internet megjelenésével az elektronikai csúcstechnológia siet az információdömping generálódásának és néhány másodpercen belüli világszéles közzétételének segítségére. (És ugyanebbe az irányba hat természetesen az egyéb média – például tévécsatornák – számának jelentős növekedése is.)
Nem véletlen tehát, hogy posztmodern korunk egyik filozófiai mélységű, egyszersmind húsbavágóan gyakorlati kérdése éppen ez: ki, illetve mi legitimálhatja a tudást, avagy az információt? Jasszosan szólva: ki mondja meg a tutit? A politikusok? A tudósok? A jogászok? Az újságírók? Az utca embere? Vagy másvalaki? Nem nehéz belátni, hogy a hírek, információk befogadásának – azaz elhívésének – végső alapja a bizalom, vagyis annak feltételezése, hogy nem fognak becsapni. Ugyanakkor az is elmondható, hogy nemigen lehet olyan információlegitimáló csoportot találni – ideértve a tudósokat is –, akik ne adtak volna még okot e bizalom megrendülésére, más szóval ne érték volna őket még tévedésen vagy elfogultságon, esetleg kifejezett hazugságon. Érzékletes példát kínálnak a vázolt bizonytalanság nyomán kialakuló látásmódkülönbségekre – avagy a posztmodernitást jellemző, a hagyományos kapaszkodók elvesztésére – azok a kommentek, amelyeket egy, jobbára gyógyszerészek által működtetett, egészségügyi sarlatánságok leleplezését célul kitűző weboldalhoz fűztek az olvasók.
A viszonyulások szélső pontjai talán a következő két idézettel határolhatók be a legjobban. Egyfelől: „Kb. 3 napja találtam meg a blogjukat, azóta majdnem az összes cikket elolvastam, és nagyon érdekesnek találtam. Köszönöm, hogy létrehozták. Az objektív nézőpontjukat nagyon kifinomultnak és értelmesnek találom, különösen a sok háttéranyag miatt.”
Másfelől: „Hát, szégyelljétek magatokat mélységesen, hogy hazugsággal traktáljátok, meg méreganyaggal ezt a társadalmat!” Mindazonáltal késedelem nélkül rá kell itt mutatni arra is, hogy bár – mint említettük – a hírek, információk befogadásakor bizonyos ponton túl megkerülhetetlen a bizalom, ám elhívés és elhívés között óriási különbség lehet. A ránk áradó információkhoz való viszonyulások skálája a vakhittől a megalapozott bizalomig terjed. (Megjegyezhetjük itt: különösen nehéz – mondhatni fokozottan veszélyes – helyzetben vannak azok, akik még a korábbi, erősen korlátozott médiaviszonyok között szocializálódtak, s ebből fakadóan számukra már önmagában az is erős hitelesítést jelenthet, ha valamit nyomtatásban vagy monitoron látnak, illetve bemondta a tévé, rádió.) Nyilvánvalóan az a kívánatos, hogy ne vakhittel, hanem megalapozott bizalom révén bólintsunk rá a különböző információkra.
Cikkünk folytatásában ennek néhány szempontját járjuk körül.
