Szabó Lőrinc: Hajnali látomás
Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémitett,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, –
szivemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.