Miért futunk?

Miért futunk?

Az egész akkor kezdődik, mikor megszólal a fejedben az a Hang. Már túl vagy a rajt izgalmán, az első kilométerek adrenalintól fűtött tempóján. A tömeg ritkul és már a féltávot is elhagytad. Már nem repülsz az út felett, most már érzel minden egyes lépést és ez az érzés egyre kellemetlenebb. Akkor súg a füledbe, először halkan és suttogóan egy belső hang: “Állj meg!”. Először könnyen és gyorsan lerázod magadról ezt a gondolatot, gyorsan ránézel az órádra, a tempó szuper. De belül már érzed, hogy a világod menthetetlenül sötétedik. Ahogy a fáradtság lassan, de biztosan terjedni kezd a testedben, elhalványulnak a színek. Habár körülötted emberek vannak mindenhol, belül kezdesz magadra maradni. “Állj meg!” – szólal meg újra a hang. Erősödő, karcos hangján befészkeli magad az agyad közepébe. És tudod, hogy onnan most már nem is fog elmenni. Újabb csekkolás az órádra, a tempó terv szerint halad, de nincs már időd ezen gondolkodni, mert az erőidet csatasorba kell rendezned a belső ellenség ellen, amely egyre követelőzőbben ismétli újra meg újra: “Állj meg!”. Mész tovább. Már nem pacsizol a szurkolókkal, nem mosolyogsz a fotósra, mert az elmédben kitört a háború. És a kilátások nem kecsegtetnek túl sok jóval. Mostanra szinte minden gondolatodat foglyul ejtette a Hang, ami semmi mást nem akar, csak hogy add fel. Rövid időkre el-el tudod hallgattatni az érveiddel és a miértjeiddel, de lassan felőröl a válaszaival. Te pedig csak gyengülsz és gyengülsz. Tested egyre nehezebben hajtja végre az utasításokat. Fogyatkozó erőidből egyre nagyobb szeletet követel a feladat, hogy a tagjaidat a cél felé hajtsad. Izmaidból lassan minden idegszálon a Hang parancsa fut be az agyadba, vele kórusban ordítják: “ÁLLJ MEG! ADD FEL!”

És akkor megtörténik. Derék erőfeszítéseid dacára megérkezel gödör aljára. Teljes sötétség borul a gondolataid helyére. Mert itt gondolatok már nincsenek. Az erő elfogyott. A tested elárult. A Hang ellenállás nélkül dübörög minden porcikádban és úgy tűnik, senkinek és semminek nincs ereje ellenállni. Ekkor, ott, a gödör alján, a fagyos sötétben, találkozol önmagaddal. A valódi, mezítelen önmagaddal. Álarcok, társadalmi előírások, szerepek és a színjátékok nélküli önmagaddal. A megpróbáltatások izzó kohóján kívül sehol máshol nem találkozhatsz vele. Csakis az erőtlenséggel, reménytelenséggel, sötétséggel kikövezett út végén. De most előtted áll. Belenézel a szemébe – a saját szemedbe – és felteszitek a kérdést: “Most mit tegyünk?”. Győzni akartunk, nem feladni. De folytatni lehetetlen. Feladni könnyű. A döntés a tiéd. Ez a döntés az utolsó kis szikra, ami a tiéd maradt a körülmények sötét, hideg és félelmetes tengerében. És tudod, hogy ezért a döntésért jöttél ide.
 
Folytatod. Úgy döntesz, hogy amíg mindent el nem borít a sötétség, amíg csak egy utolsó pislákoló fény is marad a te hatalmadban, küzdeni fogsz. A szavak elfogynak.

De egy pillanattal később valami váratlan történik. Bármennyire is lehetetlennek tűnik, egy ismeretlen helyről megmagyarázhatatlan módon erő támad. Újra érzékeled a külvilágot. Egy gyors pillantást vetsz az órádra, és legnagyobb meglepetésedre fokozod az iramot. Nem küzdesz a Hanggal, a mondandója már süket fülekre talál. A következő frissítőpontnál futva iszod meg a feléd nyújtott pohár vizet és már diktálod is a tempót tovább. Döntésed szikrája káprázatos világossággá válik a fejedben és nem tűri meg a sötétséget. Nem érted, pontosan mi is történik benned, de valahol mélyen érzed, hogy az emberi létezés szavakkal nem kifejezhető, fő kérdésénél jártál – és jól feleltél. Az utolsó szakaszon valószerűtlenül gyorsan futsz. De már nem kutatod az okokat és a miérteket. Megértetted, hogy a te valódi feladatod csak és kizárólag az, hogy eldöntsed, merre mész akkor, amikor az útelágazás a helyes út és a könnyű út közötti választásra késztet.
 
Átfutsz a célon. Rányomsz az órádra, átveszed a feléd nyújtott vizet. Ahogy sétálsz tovább, egyre több futóval találkozol. Mindannyian beértetek. De hogy valójában ki győzött, az a külső szem számára láthatatlan. Néhányukkal összenézel. Egy pillantás elég ahhoz hogy lásd: ugyanazt a csatát vívtátok. Azt kérded, hogy miért futunk? Nem igazán lehet elmondani. Neked is át kell élned, hogy megértsd.

Benkovics Péter
netamin.hu

Cikk megosztása

One Response to "Miért futunk?"

  1. Kedves Peter,
    Ezt nagyon jo volt olvasni. Nagyon jol sikerult szavakba ontened a “megmagyarazhatatlant”, es igazan inspiraloan hatott ram. Koszonom!

    Reply

Hozzászólás írása