Zene a Bibliában 5.

Zene a Bibliában 5.

Sorozatunk előző részében Zsoltárok könyvével kezdtünk el részletesebben foglalkozni.  Láttuk, mint szövik át személyes tapasztalatok alapján az Istent dicsőítő hálaénekek. Az Úr közelsége, tisztaságának szemlélése azonban óhatatlanul rádöbbenti az embert saját kicsinységére, mennyire nem képes az Ő kívánalmai szerint élni. Elég szembesülnie Isten törvényeivel, hogy ezt belássa. Az évi ünnepkör szertartásain túl a bűnelrendezés egész rendszerét adta meg Isten számos jelképes cselekménnyel, amelyek révén letehette bűnterhét, aki azt őszintén megbánta. Naponta végeztek áldozatbemutatást a jeruzsálemi templomban, ahová a hithű zsidó bármikor felvihette helyettes áldozatnak szánt állatát. Miután megvallotta felette bűneit (ezzel áthárítva rá azokat), saját kezűleg kellett megölnie. Ezzel elismerte a bűn súlyos voltát, s azt, hogy bűnbocsánatot csak helyettes véráldozat által nyerhet. Mindez Krisztus ártatlanul elszenvedett helyettes áldozatát vetítette előre (1Pt. 1:18-19). A benne rejlő tanítás egyben komoly intés is volt. Közvetlenül szembesítette a vétkezőt Isten törvényével: „a bűn zsoldja a halál” (Rm. 6:23). Egyben rávilágított az egyetlen lehetséges bűnelrendezési módra is: „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid. 9:22), megmutatva ezzel Isten kérlelhetetlen bűngyűlöletét: nem hagyja a bűnt büntetlenül (2Móz. 34:7). Az ártatlan áldozati állat saját kezű leölése pedig kézzel fogható véres valósággá tette az ingyen kegyelem árát (Rm. 3:24-26). A helyettes áldozat így egyszerre utalt Isten menteni akaró szeretetére, kegyelmére a bűnös iránt, ugyanakkor a bűnnel szembeni kérlelhetetlenségére. Megmutatta: Istent a bűnössel szemben nem kell, a bűnnel szemben viszont nem lehet kiengesztelni. Ennek igazságára épült az egész áldozati rendszer, a teljes megváltási terv: úgy igazzá tenni az embert, hogy a törvény igazsága is beteljesüljön, de a vétkezőnek se kelljen meghalnia. A bűneitől szabadulni akaró izraelita bevonása az áldozat bemutatásába arra is intett: nem elég részt vennie egy szertartáson, pusztán szemlélőként végig néznie. Neki magának kell tevőlegesen keresnie az Istennel való közösségre jutást, a megbánás helyét – nem is akármilyen módon, amint láthattuk.  Az ószövetségi áldozati rendszer minden egyes mozzanata közvetve vagy közvetlenül az ember bűnéről és annak elrendezéséről szólt. Ez személyes jelleget adott az áldozatbemutatásnak, ami szigorú önvizsgálatot feltételezett, annak összes áldásos hatásával együtt. Lelki törvényszerűség ugyanis, hogy az önző énnel való őszinte szembefordulás mindig bűngyűlöletet és bűnbánatot eredményez, ami aztán arra ösztönzi az embert, hogy életét összhangba hozza Isten kívánalmaival. Így talál vissza a bűnös Istenhez.

A Szentírás számos bűnbánati éneket örökített meg. A legtöbbet Zsoltárok könyve tartalmazza. Az itt található bűnbánati zsoltárok részben Dávidtól származnak (hagyományosan: 6., 32., 38., 51., 102., 130., 143.), ami azért is figyelemre méltó, mert a zsidók által oly nagyra becsült és sokat emlegetett király legbelső vívódásaiba engednek betekintést. Gondoljunk bűnvallomására, miután Betsabéval vétkezett és megfeddte őt ezért Nátán próféta (Zsolt. 51). Ekkor Dávid mélyen megalázkodott Isten és emberek előtt (2Sám. 12: 1-13). Nem mentegette bűnét, nem élt vissza azzal, hogy ő a király. Képes volt ítéletet mondani önmaga felett őszintén megbánva tettét. Zsoltárában mindez máig megszólító erejű: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint… egészen moss ki engem az én álnokságomból… az én vétkem szüntelen előttem forog” (Zsolt. 51: 3-5). Szavaiból szenvedélyes fohászként tör előre a kérés: „Tiszta szívet teremts bennem oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem… Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem” (12., 14. vers). Itt már túllépve önmagán arra gondol, miként segíthetne másokat Istenhez vezetni: „Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád” (15. vers). Kéréseit abban a biztos tudatban tárja Isten elé: „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek: a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg” (19. vers).  Istennek Nátán által adott kijelentése ennek bizonyítéka, aki a király beismerő vallomására így szólt: „Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni” (2Sám. 12:13). Ezzel a második, kárhozati halálra célzott, amelytől megmenekült (vö. Jel. 2:11, 20:6). Dávid egy másik zsoltárában arra kéri Istent, ne emlékezzék meg ifjúsága vétkeiről (Zsolt. 25:7). Még azokat a bűneit is szeretné elrendezni, amelyekről egyelőre nincs tudomása: „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet” (Zsolt. 19:13). Már Mózes is beszélt az emberek titkos bűneiről, amelyek Isten orcája előtt vannak (Zsolt. 90:8). E vétkek elrendezése épp oly fontos, mint azoké, amelyekről az embernek is tudomása van. Dávid azonban még ezzel sem elégszik meg. Zsoltárának záró gondolatában a lehető legmagasabb mércét állítja fel önmaga számára: „Legyenek kedvedre valók szájamnak mondásai, és az én szívem gondolatai előtted legyenek, oh Uram, kősziklám és megváltóm” (Zsolt. 19:15).

A bűn súlyát, a lelkiismeret terhét és a bűnelrendezés örömét jól mutatja Dávid két zsoltárának párhuzamba állítása ((Zsolt. 38., 32). Megvalósulását látjuk itt annak, amit így kért: „gyógyítsd meg lelkemet, mert vétkeztem ellened” (Zsolt. 41:5).  A Biblia ilyen értelemben beszél bűnbetegségről, melyből csak Isten tud kigyógyítani. A Szentírás által megörökített nagy bűnvalló imádságok a zsoltárokhoz hasonlóan személyes jellegűek. Egyaránt vallást tesznek közösségi és egyéni bűnökről (pl. Neh. 9:33, 37, Ezsd. 9:15, Dán. 9: 5-16). A földi történelemben igaz a mondás: a bűn valósága köti össze a nemzeteket – Isten kegyelme mellett. A Szentírásban megörökített bűnbánati énekek ennek élő bizonyságai.

Cikk megosztása

Hozzászólás írása