Zene a Bibliában 4.

Zene a Bibliában 4.

Amint azt sorozatunk előző részében láthattuk, Zsoltárok könyve Izráel énekelt imádságos könyveként a Szentírás legvaskosabb irata. Öt részre osztották, valószínűleg Mózes öt könyvének mintájára:

1. könyv          1-41. zsoltár
2. könyv          42-72. zsoltár
3. könyv          73-89. zsoltár
4. könyv          90-106. zsoltár
5. könyv          107-150. zsoltár

Az öt rész mindegyike doxológiával (Isten-dicsőítéssel) zárul. Ennek némi változtatással visszatérő alapformája: „Áldott legyen az Úr mindörökké!” (Zsolt. 41:14, 72:19, 89:53, 106:48). A 150. zsoltár teljes egészében ilyen doxológia az ötödik könyv (és egyben az egész Zsoltárok könyve) lezárásaként. Ez a tudatos elrendezés is mutatja, hogy egy hívő számára a végső konklúzió sosem lehet más, mint Isten magasztalása. Nem véletlen, hogy a Szentírásban és ezen belül Zsoltárok könyvében ezek a dicsérő- és hálaénekek a leggyakoribbak. Ez azonban sosem automatikus ismételgetést jelent: mindig Istennel szerzett közvetlen tapasztalat ihleti őket. További közös vonásuk, hogy maga az Úr válik az énekek alanyává, hiszen Istent szemlélve minden emberi ténykedés, erőfeszítés eltörpül. Ő a teremtő, fenntartó, gondviselő, szabadító, vigasztaló, megváltó egy személyben. Mindenben gondja van az emberre. Ezt megértve a lehető legtermészetesebb, hogy Isten magasztaltatik fel, Ő kerül a középpontba. E szemléletmód háttérbe szorítja az énközpontú gondolkodást, és e belső átalakulás különféle önkifejezési formákban, így az énekekben is kifejeződik. A zsoltáros szavaival élve: „Erősségem és énekem az Úr” (Zsolt. 118:14).

Istent szemlélve az Ő gondolataival itatódnak át az énekek. Az Úr a bekövetkezendő örömteli eseményeket előre elénekelteti népével, sőt maga is „énekléssel örvendez” népe végső szabadulásán (Sof. 3:13-17). Egyes prófétikus kijelentéseiben még népe hálaénekeiről is megemlékezik. Ézsaiásnak többet is megjelentett, így a babiloni fogságból megszabadultak hálaénekeit (Ésa. 12., 26.), benne a 118. zsoltár fentebb idézett vallomásával (Ésa. 12:2). Ezáltal még érzékletesebbé váltak üzenetei, ugyanakkor hitelesítette is őket. Nyilvánvalóvá tette: nála még ezek az énekek is számon vannak tartva, semmi nem kerüli el figyelmét. Ugyanakkor e prófétikus képek, megörökített énekek igazolják, hogy a hívők Istent szemlélve szabad akaratukból, saját tapasztalataik alapján dicsérik Istent. Hálaénekük válasz Isten jótéteményeire. Ezek megörökítése a Szentírásban arra tanít: Isten jogos erkölcsi kívánalomként várja el az embertől az iránta érzett hála kifejezését.

A Biblia szerint az ember mindent Istentől nyer: életét, javait, a legkülönfélébb adományokat. Isten még egyszülött Fiát is kész volt odaajándékozni, hogy feláldozása által örök életet adhasson neki. Erre tanított az Ószövetség áldozati rendszere is: Isten az, aki ad, az ember része ennek elfogadása hálás és bűnbánó szívvel. Erről szól Aszáf zsoltára (Zsolt. 50), mint igazi istentiszteletről. Külön hálaáldozatok voltak az Úr iránti hála kifejezésére (3Móz. 3). Ennek minden bizonnyal énekelt része is volt, amire a „hálaáldozat” szó héber megfelelője is utal: hálaimát és hálaéneket egyaránt jelent. Zsoltárok könyvében külön zsoltár buzdít hálaadásra (Zsolt. 100). Az Isten által adott „hálaáldozat törvénye” szerint a hálaáldozat egyben dicsőítés is volt. Ilyen értelemben beszél a Biblia dicsőítő hálaáldozatokról (3Móz. 7:11-15). Ezekhez is minden bizonnyal magasztaló ének társult.

A pusztai vándorlás évei alatt emlékoszlopokat állítottak Izrael fiai, hálás emlékeztetésül Isten szabadítására. Ilyen emlékoszlopok lelki értelemben azok a hálaénekek, zsoltárok, melyek nagy történelmi tablóként a választott nép viszontagságos évszázadait éneklik meg, s ennek kapcsán Isten szabadító kegyelméről szólnak (Zsolt. 78., 105., 106.). Dávid legelső éneke is ilyen volt, amelyet a frigyláda sátorba helyezésekor adott a lévita énekeseknek (1Krón. 16:7-36). Egy másik zsoltárában Istent Teremtőként magasztalja: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” (Zsolt. 19:2). A paradicsomban alapított és a Tízparancsolatban megerősített szombatnapi nyugalom a teremtés örök érvényű emlékünnepeként emlékeztet arra, hogy soha nem változik meg Teremtő-teremtmény viszonya, így utóbbi mindig hálával tartozik Istennek. Izráelnek példát kellett mutatnia a szombat megszentelésében is. E napot Istennek különítették el. A szombati istentiszteletek zenei szolgálata jóval gazdagabb volt, külön zsoltár íródott szombatnapra (Zsolt. 92). Isten teremtő művéről emlékeztek meg az ún. természeti zsoltárokban is (Zsolt. 8., 19., 104.). Magasztalásuk egybecseng azzal a dicshimnusszal, amit János apostol mennyei látomásban hallott (Jel. 4:10-11). Ebben a mennyei huszonnégy vén Istent Teremtőként imádja. Dávid egy másik zsoltárában azért ad hálát, mert Isten bűnbocsátó kegyelmében részesítette (Zsolt. 103.). Örömteli énekében Isten irgalmát magasztalja. A Föld és a menny valamennyi teremtményét Isten dicséretére szólítja fel, beleértve a hatalmas erejű angyalokat is (Zsolt. 103:20-22). János apostol ezer évvel később saját szemével láthatta ezt az egyetemes istendicséretet.

Cikk megosztása

Hozzászólás írása