A zsoltárok énekeskönyvbe gyűjtése arra utal, hogy fokozatosan a nép is bekapcsolódott a zsoltárok éneklésébe. Az így létrejövő belső összetartozás a léviták művészi zsoltáréneke és az egyszerű népi éneklés között ösztönző lehetett újabb szerzemények írására. E folyamat kiteljesedése azonban nem egyik napról a másikra történt. A templomi zenei élet korai szakaszában a zsoltározás kizárólag lévita papok feladata volt, akár szólóban, akár kórusban történt. Idővel azonban ez a gyakorlat nem elégítette ki a zenei szempontból tétlenségre ítélt zsidó híveket. Utat és módot kerestek arra, hogy miként kapcsolódhatnának be ők is a templomi éneklésbe. Eleinte csak egyes szavakat ékeltek közbe (akklamáció = hangos tetszésnyilvánítás, felkiáltás, éljenzés), vagy egyes verssorokat ismételtek meg (refrén). Ezekből az éneklő válaszokból alakult ki a váltott éneklés gyakorlata.
A templomi szolgálat központi része az áldozat volt. Minden áldozatbemutatáshoz zsoltáréneklés társult. Ennek fokozatosan egész rendszere alakult ki, pontosan rögzítve, mikor melyik zsoltárt éneklik. Más és más zenei kerete volt a mindennapi égő, bűnért való, hála- és italáldozatoknak. Bár a mindennapi égő áldozatot gazdag zenei kísérettel mutatták be, úgy tűnik, nem írták elő, melyik zsoltárt kell énekelni hozzá. A szertartás lefolyásáról a Misna részletesebben is beszámol (Misna, Tamid VII:3). A zsoltáréneklés mind a templomi, mind a zsinagógai istentisztelet fontos része volt. A Misnából tudjuk, hogy a hét különböző napjain más-más zsoltárt énekeltek a következő elrendezésben:
- nap 24. zsoltár (emlékezve a teremtés első napjára)
- nap 48. zsoltár
- nap 82. zsoltár
- nap 94. zsoltár
- nap 81. zsoltár
- nap 93. zsoltár
- nap 92. zsoltár
Az első napi zsoltár kiválasztásán kívül a többié nem világos, mi alapján történt. Azt viszont tudjuk, hogy szombat reggel és este lényegesen nagyobb méretű áldozatbemutatásra került sor, mint más napokon (sokszor annyi, mint az egész heti reggeli és esti alkalmakon összesen), így ezek zenei része értelemszerűen gazdagabb volt. Az italáldozat kiöntésénél a 92. zsoltárt énekelték a léviták, amelyet a hétköznapra szánt zsoltárokhoz hasonlóan három egységre bontottak. Az egyes részek között megszólaló trombitaszóra leborult a gyülekezet. A szombati pótlólagos italáldozathoz Mózes éneke (5Móz. 32.) társult. Ezt hat részre osztották a következő versbeosztás szerint: 1-6, 7-12, 13-18, 19-28, 29-39, 40-52. Valamennyi szakaszt újabb három részre tagoltak. E kis egységek mindegyike után háromszor megfújta a pap a trombitát, mire a nép leborult. Ha a szombat újholdra esett, akkor nem az újholdra előírt zsoltárt énekelték, hanem a szombatnapit. A szombat esti istentiszteleten Mózesnek a Vörös-tengeren való átkelésről szóló hálaéneke (2Móz. 15.) szólalt meg. Az áldozat bemutatása után a reggeli istentiszteleten a Zsolt. 105:1-15 következett, az estin pedig a 96. zsoltár. Isten nevét a főpap mindig a léviták éneke közben hívta segítségül. (T. B., Kiddusin 71 a). Az Ószövetségben alig van utalás arra, hogyan illeszkedtek a zsoltárok a liturgiába. Egyeseket minden bizonnyal a templomba bemenetel előtt énekeltek (Zsolt. 15., 24., 118:19 kk). Mások talán bűnbánati gyászliturgiához (Zsolt. 74., 89.), vagy hálaadáshoz kapcsolódtak (Zsolt. 107). A 113-118. zsoltár újholdkor, templomszentelési ünnepen és a három nagy zarándokünnepen csendült fel (Mt. 26:30, Mk 14:26). A zsidók évi hét főünnepén (3Móz 23.) kiemelt szerepük lett az ún. Halleluja-zsoltároknak, melyeket rövidebb formában csak Hallel elnevezéssel illettek, s három részre osztottak:
Egyiptomi Hallel 93 – 98. zsoltár
nagy Hallel 120 – 136. zsoltár
Hallel 146 – 148. zsoltár
A páskabárány ünnepén a „nagy Hallel” zsoltárokból idéztek. A 135. zsoltárt különösen alkalmasnak találták erre, mivel egyes versei az egyiptomi szolgaságból való szabadulásról szóltak (Zsolt. 135:8, 9) csakúgy, mint a 114. zsoltár. Ezt az ünnepet az Egyiptomból való kivonulás előestéjén kellett először megülniük a zsidóknak. Az ünnep megtartása előfeltétele volt annak, hogy az Egyiptomra mért tizedi csapás ne sújtsa őket, s hogy Isten segítségével kimenekülhessenek az országból (2Móz. 12:1-37). Az Egyiptomból való szabadulás egyben a bűntől való szabadulás jelképe is lett.
Pünkösdkor az áldozatbemutatáson a Hallelból énekeltek. E zsoltárokat – csakúgy, mint a sátoros ünnepen – halil-játék kísérte, tehát egy oboaszerű nádsíp hangszer. Ezen az ünnepen a lévita énekesfiúk együtt énekeltek édesapjukkal. Az engesztelési naphoz számos könyörgő, bűnbánó ének kapcsolódott. Eggyel közelebbről is megismerkedünk majd. Emellett számos panaszéneke is volt Izráel népének. Ezek tulajdonképpen istentiszteleti énekek voltak. Veszedelem, baj idején böjtöt hirdettek, melyhez hozzátartozott az istentiszteleti közösség, az áldozatbemutatás, a zsákruhába öltözés és az „Úr színe előtt való sírás” (vö. Bír. 20:23-26), 1Kir. 8:33 kk, Jer. 3:21 kk, Jóel 2.). Erre válaszul megígérhette Isten, hogy segít népén és sorsát jobbra fordítja (pl. 2Krón. 20:14 kk,). A fogság után a panasz műfaját felváltotta a bűnbánati istentisztelet (Ezsd. 9.). A sátoros ünnepen a 47. zsoltárt énekelték. Jóllehet igazi örömünnepről volt szó víg zenével, tapssal, amire a zsoltár is utal (Zsolt. 47:2), ugyanakkor arról is megemlékeztek, hogy felséges, rettenetes király az Úr. Többszörösen felszólít Koráh fiainak ez a zsoltára az éneklésre, de hozzáteszi: „énekeljetek bölcsességgel!” (Zsolt. 47:8). A legnagyobb öröm közepette is meg kellett őrizniük egyfajta józanságot. A sátoros ünnep reggeli istentiszteletein a 118. zsoltár végét énekelve kerülték meg az oltárt (Zsolt. 118:25-29). A hetedik hónapban tartott holdünnepkor az italáldozathoz a 81. zsoltár, az estihez a 29. zsoltár éneklése társult. Holdtöltekor tartott ünnepükön kürtöltek (Zsolt. 81:4). Egyes zsoltárok zarándoklással összefüggő szokásokra utalnak. Ilyen Dávid egyik zsoltára is (Zsolt. 15.), amelyben a zarándok kérdésére a pap felel, mégpedig a templom kapujában. A kérdés így hangzik: „Uram, kicsoda tartózkodhat sátorodban, kicsoda lakozhat szent hegyeden?” (Zsolt. 15:1). A sátor itt a jeruzsálemi templomra utal, ami a szent hegy említésével könnyen beazonosítható. A kérdésfeltevést ősi, már a honfoglalás előtti időkben is létező kánaáni gyakorlat indokolja. Az ott meghonosodott legkülönfélébb pogány kultuszok miatt az arra tévedt vándorok nem tudhatták, hogy adott területen kit imádnak. Így aztán külön-külön mindenütt érdeklődniük kellett a helyi istenség tiszteletének módjáról, ha nem akarták annak haragját magukra vonni. A válasz (2-5. vers) az igaz ember ismertetőjegyeit tartalmazza. Nem kultikus követelményekről van szó benne (áldozatok, ceremóniák), hanem igaz beszédről, igaz gondolkozásról, igaz cselekedetekről. Nem minden más hitet valló közeledett ilyen békés szándékkal a templomhoz, amint az a babiloniak esetében is látható. Erre később is volt példa: i.e. 167-ben IV. Antiochus Epiphanes szír király (i.e. 175-164) megszentségtelenítette a jeruzsálemi templomot és Zeusz-templommá alakította át. Makkabeus Júdás felkelői i.e. 165-ben szabadították fel, ledöntötték a szobrot, majd újból felszentelték a templomot. Az ünnepi alkalmon a Hallilból énekeltek. Egy templomszentelési éneket Zsoltárok könyvében is találunk, bár az közel ezer évvel korábban keletkezett: eredetileg Dávid éneke volt (Zsolt. 30.).
Az ének kiemelt szerepét jelzi, hogy külön ünnepként létezett „a dal szombatja”. Januárban tartották, s együtt énekelték rajta Mózes és Debóra énekét.
