Zene a Bibliában 9. – Lámek éneke, zarándokénekek

Zene a Bibliában 9. – Lámek éneke, zarándokénekek

Lámek éneke

Lámek éneke első látásra bűnbánati éneknek tűnhet. Előhívja két feleségét, hogy elmondja nekik: „Embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megütött” (1Móz. 4:23). Szavai mégsem töredelmes szívre utalnak. Amint az ének folytatásából kiderül, vallomását nem bűnbánóan, hanem dicsekvően mondta: „Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekért” (24. v.). Gyilkos ősére, Káinra utalt vissza, akit Isten megjelölt, hogy megvédelmezze a vérbosszútól (13-15. v.). Az Úr ezáltal világosan kifejezte utálatát a vérontással szemben. Lámek, aki Káinhoz hasonlóan megölt valakit, most még nagyobb biztonságban érezte magát. Fia, Tubálkáin, mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolója (22. v.) ugyanis a káini szellem továbbéléseként fegyvereket is készített. „Tubál-káin” neve összetett szó: a „tubál” jelentése bizonytalan, nevének második tagja viszont káini ágból való származására utal – énekéből ítélve testi és lelki értelemben egyaránt. Lámek immáron valódi káini fegyverekkel a kezében így gondolkozhatott: „Íme, megöltem egy embert, noha ő nekem csak sérülést okozott. Ha szükséges lenne, elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy megöljek minden támadót, aki utamat keresztezi. Ha Káin megöletéséért, noha fegyvertelen volt, hétszeres bosszú várt ellenségére, akkor én, Tubál-Káin fegyvereivel felszerelten sokkal nagyobb bosszút vehetek.”[1] Így lett szava bűnbánó ének helyett fenyegetés, önhitt győzelmi dal és átokének, ami jól mutatja Káin szellemének továbbélését. Vele érte el a dicsekvő és korlátlan erőszak első nagy tetőpontját.

Döbbenetesen mutatja meg Isten Lámek énekével, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha dacolva a bűnbánás, bűnelrendezés lehetőségével következetesen Istennel ellentétes úton jár. Azzal, hogy nem Isten mondott rá ítéletet, hanem átokénekét örökítette az utókorra, hagyta, hogy Lámek önmaga leplezze le saját magát, és váljanak nyilvánvalóvá a bűn természetes következményei: erőszak, vérontás, önhittség, kegyetlenség, a szív eldurvulása, megkeményedés.

Zarándokénekek (Grádicsok éneke)

„Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!”(Zsolt. 122:1)

Zsoltárok könyvén belül tizenöt zarándokének található (Zsolt. 120-134). A legvalószínűbb, hogy a Jeruzsálembe zarándoklók énekelték őket (Zsolt. 42:5, 122:1-2). Vallási előírás szerint ugyanis minden hithű izraelitának évente háromszor fel kellett mennie Jeruzsálembe: tavasszal a kovásztalan kenyerek ünnepén és a hetek ünnepén, ősszel pedig a sátoros ünnepen (5Móz. 16:16). E csoportos zarándoklatokon nem hiányozhatott az ének és a hangszerjáték sem, amint arra Ésaiás próféta szemléletes ábrázolása is utal (Ésa. 30:29). Léviták irányították az egyes csoportokat a jeruzsálemi templomig. Erre enged következtetni Koráh fiainak zsoltára: „Nagy csoportban vonultam, és ujjongó örömmel és hálaadással vezettem őket, az ünneplő sokaságot az Isten házáig” (Zsolt. 42:5). A hívek itt Isten jelenléte mellett az egymással való közösségnek is örvendhettek. „Együtt édes bizalomban éltünk, az Isten házába jártunk a tömegben” – emlékszik vissza Dávid erre az időre (Zsolt. 55:15). Kóráh fiai felszólítják a messze földről jött zarándokokat, kerüljék meg a Siont, számlálják meg tornyait, jól nézzék meg sáncait, járják be palotáit, hogy hazatérve beszámolhassanak utódaiknak, s azoknak, akik valami miatt nem tudtak részt venni az ünnepeken (Zsolt. 48:13-15). Az említett Sion hegye jelentette e zarándoklatok végcélját. Ezen állt a templom, ami Isten székhelyét és jelenlétét szimbolizálta. Számos ún. Sion-ének szólt dicsőségéről.[1]

A templomhoz lépcsők vezettek. Innét a zarándokénekek másik elnevezése: „lépcsős énekek”. A zsidó hagyomány ugyanis ezeket az énekeket Grádicsok éneke („lépcsős énekek”, „a felmenetelés énekei”) névvel illette. Egyesek szerint e névadás liturgiai eredetű: a léviták énekelték őket a sátoros ünnepek alkalmával, amikor az asszonyok udvarát a templom belső udvarával összekötő Ninakor-kapu tizenöt lépcsőjén álltak. Tekintettel arra, hogy a lépcsők száma és az énekek száma megegyezik, feltehető, hogy minden egyes lépcsőhöz tartozott egy-egy zsoltár. Ezért fordítja az eredeti héber sír hammac alót kifejezést Hieronymus canticum graduum-nak, Károli Gáspár Grádicsok énekének. Maga a mac alá kifejezés ezeknek a zsoltároknak a lépcsőzetes szerkesztésére utal, amennyiben sok versben ismétlődik az előző vers egy-egy sora (anadiploszisz). Mások „felmenetelés énekei” -ről beszélnek utalva arra, hogy a babiloni fogságból a magasabban fekvő Jeruzsálembe hazatérők énekelték felmenetelésük közben ezeket a zsoltárokat. Egy biztos: mielőtt e dalok felvételt nyertek volna Zsoltárok könyvébe, már más alkalomból énekelték őket, s csak később szolgáltak kultikus cselekmény keretéül. Ezek a zarándokénekek megemlékeznek az Úr szabadításáról (Zsolt. 120., 124., 129.), oltalmáról (Zsolt. 121., 125.), kegyelméért fohászkodnak (Zsolt. 123., 130.), békéért könyörögnek (Zsolt. 120., 122.). Bemutatják, mi mindent köszönhet az ember Jahvénak (Zsolt. 127.), aki az istenfélő embert különösen megáldja (Zsolt. 128.). Dávid gyönyörű költői képpel érzékelteti a testvéri egyetértés szépségét (Zsolt. 133.). Imája valódi mély alázatot tükröz (Zsolt. 131.). Megismerhetjük a babiloni fogságból hazatértek érzéseit, gondolatait (Zsolt. 126.). Bátoríthatta őket Dávid fáradozásainak felelevenítése az első templom építésénél (Zsolt. 132.). Az utolsó zarándokének liturgikus áldásmondás: az ünnep végén a papok áldással bocsátották el a hazatérésre készülő híveket (Zsolt. 134.).

Tóth Judit

[1] Hertz: Mózes öt könyve és a haftárák. I. kötet. Akadémiai Kiadó és Nyomda, Budapest, 1984. 40.-41. old.

[2] Ilyen Sion-énekek: Zsolt. 46., 76., 84., 87., 122., 132.

Cikk megosztása

Hozzászólás írása