A Bibliában előforduló énekek három csoportba sorolhatók:
„Harci énekek” Egyszerű, erőteljes és lelkes hősi énekek a heroikus időkből (pl. a Vörös-tengeren való átkelés utáni éneklés, Debóra győzelmi dala)
Főként lírai énekek Keleti, makám-elv szerinti variációs technikára épülő éneklés magas fokon művelve, melyben az előadó (szerző) egyéni érzései a legnagyobb szabadsággal adhatók vissza: „szubjektív líra” (pl. egyes zsoltárok)
Népi líra A „szubjektív líra” átalakulása „objektív népi lírába”, népszerű népdalszerű dallamokként (pl. zarándokénekek, Énekek éneke)
A bibliai szövegek vizsgálatánál szembeötlő, hogy többségüknél az egyes verssorok hangsúlytalan szótaggal, szótagokkal kezdődnek és hangsúlyossal végződnek. Emiatt a versmérték emelkedő ritmusú jambus (egy rövid és egy hosszú szótag) vagy anapesztus (két rövid és egy hosszú hang) anélkül, hogy klasszikus sémába merevedne. Zeneileg kifejezve ez azt jelenti, hogy a zsidó énekek rendszerint felütéssel kezdődnek, mégpedig egy vagy több hangsúlytalan rövid hanggal.
Minden stílus, amely a mindennapi beszéd fölé emelkedik irodalminak tekinthető anélkül, hogy szükségszerűen költemény lenne. Emelkedett gondolatok olyanná tehetik még a tiszta prózát is, amely azt mind lelki, mind esztétikai értelemben közelíti a költészethez. A szöveg járulékos stilisztikai ismertetőjegyeinek figyelembevételével tehát nem húzható éles határvonal próza és költészet közé. Ez a nehézség azonban megszűnik, ha metrikai sajátságokat állítunk fel kívánalomként próza és költészet megkülönböztetésére. A metrum (legyen az szabályos vagy szabálytalan) ugyanis a költői forma meghatározó jegye. Ennek értelmében az Ószövetség (a csak tisztán elbeszélő részek és a törvények kivételével) költeménynek tekinthető. Ide tartozik a Zsoltárok könyve, a Példabeszédek könyve, az Énekek éneke, a Prédikátor könyve, Jób könyve, s a prófétai könyvek jelentős része.
Adott szöveg metrikus formája szorosan összefügg annak zenei visszaadásával. A Szentírás metrikus részei közt számos költeményt találunk félreismerhetetlen ének-karakterrel. Minden kétséget kizáróan énekelték ezeket az izraeliták, hasonlóan más ókori népek gyakorlatához, ahol a versformában írt szövegeket mindig énekelve olvasták. Ezt a tényt számos bibliai utalás erősíti meg: zsoltárok, Énekek éneke, sok himnuszszerű költemény (pl. Mózes és Mirjám éneke, Debóra győzelmi dala). Az ilyen dalszerű költeményekkel szemben elbeszélő és tanító szövegeket is találunk. Ezek elnevezése „recitált próza”. A kettő között számos átmeneti rész található a prófétáknál (pl. Jób könyvének egyes szakaszai, Jeremiás siralmai, Prédikátor könyve), melyek a metrikus szövegek mellett kevert formát is mutatnak, ezért épp úgy tartozhatnak a prózai, mint a költői részekhez.
Sokan próbálkoztak az egyes énekek görög verslábak szerinti osztályozásával (Philon, Eusebius, Chrysostomos, Hieronymus, Origenész, Sevillai Izidor). Az újabb kori kutatások fényében két, egymásnak élesen ellentmondó nézet alakult ki. Az egyik a mora-rendszerre épül, amely lényegét tekintve szigorú „időszámolás”: egy időegységet (mora) képvisel a rövid magánhangzó, kettőt a hosszú. E szerint nem a szótagszámtól függ a héber versmérték, hanem a mora számától: egy hangsúlyos szótag két mora, egy hangsúly nélküli egy mora. Ez az elképzelés a görög gondolkodáshoz hasonlít, mivel a ritmikai elemeket matematikai rendnek veti alá. E szerint a szótagok hosszúra és rövidre oszlanak, melyben a hosszú szótag értéke két rövid szótagénak felel meg.
A másik elképzelés szerint a héber versköltészet szabad hangsúlyozású ritmuson nyugszik, hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok természetes váltakozásán, függetlenül attól, hogy a versszakokon belül a verslábak szimmetrikusan rendeződnek-e, vagy sem. Ez azt jelenti, hogy a héber ritmust nem a szótagszám, hanem a szóhangsúlyok határozzák meg, vagyis az egyetlen időegység, amely a héber költészet ritmusát adhatja, a hangsúlyok közti idő. A két nézet közül az első, a klasszikus verselés „mechanikus”, ezzel szemben a héber vers „dinamikus”. E dinamizmusa miatt minden bizonnyal a héber metrumon belül a hangsúlyos szótagoknak volt döntő jelentősége, s nem a hosszabb időtartamú szótagoknak.
Ritmikai rendezettség tekintetében a mora-rendszernek vannak bizonyos előnyei valódi költemények esetében, de táncdalokon kívül nem volt célszerű alkalmazni, mivel a keleti zene nem ismeri az ütemegységeket, vagy az olyan egyenlő hosszúságú időegységeket (mora), melyeket a klasszikus verselés alkalmaz. A keleti zenéknél az egyes ritmusképletek mindig más és más hosszúságú negyedekből, nyolcadokból stb. építkeznek. Egy negyed csak ritkán tart kétszer annyi ideig, mint egy nyolcad: vagy hosszabb vagy rövidebb annál. Nincsenek állandó, megszabott időegységek, így a héber zene metrikus beosztása csak a szabad hangsúlyozású ritmikai rendre épülhetett. Ennek a költészetben is kiemelt jelentősége volt, mihelyt a ritmizálás és a szöveg tartalma kapcsolódott egymáshoz. A hangsúlyos ritmus „sohasem kényszerítette a lelki rezdüléseket vagy a szöveg értelmét a versmérték vagy hangsúlyozás formális, szabályos sablonjaiba. Nem engedte meg az egyféle jambusok vagy daktilusok frigid, monoton menetét, nem lehetett egy soron belül azonos számú versláb, egyszer sem lehetett egyenletesen elosztani az akcentusokat, melyek a figyelmet a szó értelméről eltérítették volna, s a szónoklat erejét csökkentették volna… Minden egyes szó, minden egyes mondat megőrizte természetes folyását, bárminemű külső behatás nélkül. A bibliai költészet természetes, bizonyos tekintetben emelkedett, költői próza.”[1]
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a hébereknél a zene egyes elemei, így a ritmus is a szövegnek rendelődtek alá, kerülve mindenféle monotóniát. A beszéd természetes lejtését követték, igazodva az egyes szavak élőbeszédszerű hangsúlyozásához. Ezáltal a szöveg mondanivalója került előtérbe, sőt annak hatását felerősítették. Ez a szövegközpontú zenei hozzáállás példaértékű minden kor embere számára, hiszen ha a ritmus kerül a fő helyre (ami pl. az afrikai zenékben vagy a részben ezekre épülő mai rockzenében is jellemző), akkor a szöveg teljesen háttérbe szorul éppen úgy, mintha a dallamot tennénk a fő helyre, ami a slágerek sajátja. Utóbbinál beszélünk fülbemászó dallamokról, amit a szövegre nem gondolva dúdolunk. Azáltal, hogy a héber zene megőrizte szövegközpontúságát, alkalmas volt arra, hogy mély gondolatokat és érzéseket, erkölcsi tanításokat közvetítsen és ezáltal neveljen, bátorítson, intsen. A Bibliában megörökített énekek szövegét olvasva láthatjuk, milyen magasrendűek. Ezekről csoportokba rendezve a korábbi fejezetekben szóltunk. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen előadási módokban adták elő az egyes bibliai szövegeket. Előbb azt nézzük meg, milyen éneklési módokat alkalmaztak, majd azt, milyen hangszereket társítottak hozzájuk. Ezek ismeretében válik kerekké tudásunk.
[1] Alfred Sendrey: Musik in alt-Izrael (Deutscher Verlag für Musik, Leipzig) 224. oldal
