Hajnali két óra körül járt az idő. Álmosan hánykolódtam, valamiért nem tudtam visszaaludni. Arra már rájöttem, hogy nincs értelme erőltetni: izomból nem lehet elaludni. Fogtam hát aktuális szépirodalmi olvasmányomat, azt remélve, hogy néhány oldal után elálmosodom. Ám Szabó Magda könyve magába szippantott: körülbelül 150 oldal volt hátra, amelyet egy szuszra olvastam el ezen az álmatlan éjszakán. Egyszerűen nem tudtam letenni…
Nehéz szavakat találni, hogy miről is szól ez a nem mindennapi, önéletrajzi ihletésű regény. Leginkább talán a kapcsolatokról. Pontosabban a kapcsolódásról. Még pontosabban arról, hogy mennyire nehezen találjuk az utat egymáshoz. Noha egy idősebb házvezetőnő (Emerenc) és egy fiatal írónő (a narrátor) viszonyán keresztül tárulnak elénk azok az akadályok, amelyek távol tartanak bennünket egymástól, a felismerések mégis egyetemesek: minden emberi kapcsolatra érvényesek lehetnek.
Mi választ el bennünket a valódi, őszinte kapcsolatoktól? A felszínes vallásosság? A másikon való folytonos, mégis oly kevéssé felismert felülkerekedési vágy? A gyermekkori sebek lelki következményei? Esetleg a vélt vagy valós szégyenünk? Az, hogy félünk szeretni, mert kockázattal és fájdalommal jár? Vagy éppenséggel az, hogy nem tudjuk, mit jelent igazán szeretni valakit? – Az emberi lélek ezen mélységeibe próbál bepillantást nyújtani a könyv. A szerző azonban végig alázatos marad. Sosem azzal a céllal teszi ezt, hogy a szánkba rágja a választ, mintha ő tudná a végleges megoldást. Őszintén vet fel kérdéseket, amelyekre az olvasónak magának kell megfelelnie élete során.
A feszítő kérdés azonban mindvégig ott visszhangzik az ember szívében: miért zárjuk be azt a bizonyos ajtót egymás előtt?
Az alábbiakban a ,,Muránói tükör” című fejezetből olvashattok egy rövid részletet.
,,Azt éreztem, mikor hazaértem, olyat tettem, ami azért mégsem helyes, ami sértő. Nem kellett volna megengednem Emerencnek, hogy hozzánk hívjon ismeretlen vendéget, nem lett volna szabad asszisztálnom neki, hogy bárki előtt azt a látszatot keltse, családban él, nem egy szál egyedül, és tovább mélyítse követhetetlen rejtelmei homályát, de ha már megtettem, nem lett volna szabad az arcába vágnom azt, amit látni sem akart, amit nekünk ajándékozott, micsoda buta gőg szállja meg olykor az embert, talán könnyebben vészelte volna át ezt a nem értem, miféle válságot, ha azt érzi, volt mégis valami haszna az iparkodásnak, hiszen olyan ételt készített, amit ritkán látni nagyszállodák konyhájában is. Nem lett volna szabad visszadobnom neki semmit. Valaki ma megsebezte az öregasszonyt, okkal-e, ok nélkül, nem tudom, még az is lehet, mindennek logikus és egyszerű magyarázata van, épp csak Emerenc nem érti velem együtt, ő éppannyi mindent nem ért meg, mint amennyi más senki által fel nem foghatót azonnal magába fogad egy másodperc alatt. Miért ütöttem meg én is? Lám, Violát hogy összeverte, a kutya mégse vette rossz néven, pedig az állat mindent tud, annyi rejtelmes szálon, csatornán át érzékel. Lefeküdtünk, rossz kedvem volt, a férjem már rég aludt, én nem tudtam sem elaludni, se megbékélni. Visszaöltöztem, Viola a harmadik szobában az anyám ágya előtt azonnal felneszelt a mozgásomra, de nem nyítt, csak megkaparta az ajtót halkan, mint aki nem akarja, hogy a férjem felfigyeljen. Jó, menjünk ketten, kutyám, igaz, hogy csak egy ugrás, de nem szeretek én éjjel egyedül mászkálni.
(…) A kapu zárva volt, megnyomtam Emerenc csengőjét, várnom kellett, míg megjelenik, éjfél régen elmúlt, de láttam, az előtér lámpája még ég, s Emerenc nem vonul vissza, míg azt el nem oltja. Valóban hamar megjelent, álltunk a rács két oldalán, Viola szuszogott, feltette lábát a kőre.
– Beteg a gazda? – kérdezte Emerenc. Tárgyilagos, száraz volt a hangja, illedelmesen halk. Aludt a ház.
– Nem beteg. Be szeretnék menni.
Beengedett, a kaput bezárta utánunk, a lakásából jött, de persze most is gondosan be volt csukva az ajtaja. Viola lehasalt a küszöbön, belehelt az ajtórésen át a macskának. Szerettem volna valami szépet, békítőt mondani, olyasmit, hogy nem értem, mi történt, vagy történik itt ma, de sajnálom, hogy délután, mikor ő magánkívül volt valamitől, nem voltam okosabb, és bár nem tudom, mi dúlta fel voltaképpen, együttérzek vele. Nem jutott eszembe semmi, én csak papíron tudom, mit kell csinálnom, az életben nehezen találom meg a szavakat.
– Éhes vagyok – mondtam végül. – Maradt itthon valami étele?
Nap nem süt ki olyan váratlanul, olyan minden logika ellenére a vasszürke fellegek közül, mikor hirtelen megváltozik az idő. Elmosolyodott, akkor jöttem rá, milyen ritkán mosolyog. Először eltűnt a mosdójában, csobogott a víz, hallottam, tisztálkodik, Emerenc sose érintett meg ételt kézmosás nélkül, aztán kivágta a kamraajtót. Mint kiderült, nemcsak az ennivalót, az asztalneműt is ott tartotta polcokon. Viola ment volna utána, elkaptam a pórázát, az öregasszony ráparancsolt, maradjon, akkor lefeküdt. Emerenc sárga damasztabrosszal jött vissza, tányért, kést hozott, s nem annak a húsnak valami itthagyott részét, amiből a vendégnek tálra rakott, hanem erős fűszerekkel pácolt ismeretlen sültet. Elképzelhetetlenül ízes volt, ettem jó étvággyal, Viola megkapta a csontot. Bort is kínált, nem palackosat, öntötte demizsonból, megittam azt is, pedig nem szeretem az alkoholt, de ezen az éjszakán vagy mindent vállalnom kellett, vagy hiába jöttem. Én nem tudtam, kit alakítok az asztalánál, de azt igen, hogy most eljátszom valaki szerepét, azét, akit hiába várt, akiért minden fáradságot vállalt, iparkodtam jól megszemélyesíteni egy ismeretlent, akiről fogalmam se volt még akkor, kicsoda. Ketten gyúrtuk Viola fülét, játszottunk a tappancsaival, aztán mikor indulni akartam, Emerenc hazakísért, mintha Kőbányára indulnék gyalog, papucsban, pongyolában. Csak a kutyáról beszéltünk, mintha ez volna a legfontosabb akkor éjjel, Viola magatartása, értelmi képessége, csinos teste volt a téma, az elmaradt vendéget nem hozta szóba senki. Mikor elértünk a házunkig, Emerenc kezembe adta a pórázt, megvárta, míg belépek a kertbe, aztán lassan, tagoltan, mintha esküt tenne, utánam súgta ebben az irreális és reális elemekkel keveredő vergiliusi éjszakában, hogy ezt sose felejti el nekem.”
Ha szívesen olvasnátok többet is a könyvből, keressétek fel bátran a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapját, ahol számos más műve mellett, az írónőnek ez a regénye is ingyenesen elérhető.
