Minden hívő ember életében vannak olyan pillanatok, amikor valamilyen formában a következőket fogalmazza meg magában: ,,nem csak néha-néha akarom megtapasztalni Isten jelenlétét az életemben, hanem együtt akarok járni Vele. Folyamatosan együtt akarok Vele élni.” Amikor ez megfogalmazódik valakiben, más kérdések is felmerülnek: ,,Hogyan lehetséges ez? Az az Isten, aki feltétel nélkül szeret bennünket, feltételekhez kötné azt, hogy közöttünk lakhasson?”
Jogos kérdések ezek. Egy hívő ember pedig egyedül a Bibliában kereshet erre választ.
Mit jelent Istennel együtt járni?
Mindenekelőtt erre a kérdésre kell választ adnunk. Ha elfogadjuk, hogy az Istennel való kapcsolatunkban mindig Isten a kezdeményező (erről szól az elveszett drachma és az elveszett juh példázata), akkor röviden így válaszolhatunk: Istennel együtt járni azt jelenti, hogy válaszolok az Ő keresésére, hívására és beengedem az életembe, hogy Ő irányítsa azt.
Eleinte ez csak pillanatokra valósul meg, mert a bűnös természetünk idegenkedik Isten jelenlététől. Minél inkább megismerjük azonban Őt, annál inkább vágyunk a Vele való folyamatos együttlétre. Ennek a folyamatnak a szövetségkötés (keresztség) nem a vége, ahogy sokan gondolják, hanem éppen a kezdete. Egy ilyen szövetségben értelemszerűen mindkét fél kötelezettségeket vállal, hogy az együttműködés zavartalan lehessen.
Az is törvényszerű, hogy ha valamilyen oknál fogva felbomlik ez a szövetség, akkor a két fél nem járhat tovább közös úton. A kérdés pedig innentől kezdve az, hogy hogyan bomolhat fel a szövetség Isten és ember között. Felbomolhat egyáltalán?
Felbonthatja-e Isten az ő népével kötött szövetséget?
A zsidó nép nagyon hamar megszegte azt a szövetséget, amelyet a Sínai-hegyen kötött Istennel. Alighogy a szövetség érvénybe lépett, Izrael népe máris egy aranyból öntött borjút kezdett imádni az élő Isten helyett.
Kevesen tudnak róla, és sokan nem is akarnak szóba állni azzal a gondolattal, hogy Isten mindenkor elvetheti az ő népét, felbonthatja velük a szövetséget, ahogy az ennél a jelenetnél is történt. Így tanúskodik erről az Ige: „Szólt pedig az Úr Mózesnek: Eredj menj alá; mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből” (I Mózes 32,7). Isten itt nem az Ő saját népének, hanem Mózes népének, a „te népednek” nevezi a zsidókat. Rögtön ezután pedig kifejezi Mózesnek, hogy el akarja őket pusztítani, Mózest viszont nagy néppé akarja tenni.
Már ennek a jelenetnek figyelmeztetnie kell bennünket arra, hogy ne ringassuk magunkat hamis biztonságérzetbe: az, hogy adventista gyülekezetbe járunk, még nem jelent automatikus belépőt a Mennyországba. Távol legyen tőlünk azonban az is, hogy Istent olyan színben képzeljük el vagy tüntessük fel, hogy Ő kizárólag egy szigorú fél ebben a szövetségben, aki alig várja, hogy az ember ne teljesítse a feltételeket, és így felbonthassa a szövetséget.
Tény, hogy Istennek vannak kívánalmai azzal kapcsolatban, hogy együtt járhassunk vele, azonban Ő ezek mindegyikét elénk is tárja, sőt, az erőt is megadja ahhoz, hogy betölthessük azokat. Így egyszerre igazságos és kegyelmes.
Egy népszerűtlen gondolat
A szövetség felbomlása után Mózes könyörögni kezd a népért, és közbenjáró imája
meghallgatásra talál. Mielőtt Isten újra megerősítette volna a zsidókkal a szövetséget, Mózes bizonyosságra vágyó lelkéből a következő szavak szakadtak fel: „Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-é, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van.” (2Móz 33,16)
Egy nagyon fontos dolgot érthetünk meg Mózes kérdéséből: van olyan, hogy nem találunk kedvet Isten előtt. Ez egy népszerűtlen gondolat a mai keresztény világban, amelyben az emberek egyik legfőbb törekvése, hogy Istent a saját képükre formálják. Olyan istent akarnak maguknak alkotni, amely megfelel az ő elgondolásaiknak és vágyaiknak.
Ennek egyik példája, hogy sokan túlhangsúlyozzák kegyelmet azért, hogy ne kelljen megváltozniuk. „Krisztus kegyelme olyan nagy, hogy engem a bűneimmel együtt üdvözít. Benne szabad vagyok mindenre. Nem kell megváltoznom. Úgy vagyok elfogadható, ahogy vagyok.” – harsogják sokan hangosan, némelyek pedig csak csendben, magukban gondolkoznak így. Így állít ki igazolást korunk kereszténysége a bűnre, miközben nem akar tudomást venni arról, hogy Isten feltételekhez szabta, hogy népének tagjaival valódi, folyamatos kapcsolatban lehessen.
Mielőtt a Szentírás bizonyos tanúságtételét megvizsgálnánk, amelyből kiderülnek ezek a kívánalmak, le kell rántanunk a leplet Sátán egy nagy hazugságáról, amellyel sokakat próbál elhitetni, nem kis sikerrel.
A hamis biztonságérzet veszélye
Nyíltan vagy kimondatlanul, de legtöbbünknek a szíve mélyén ott lappang egy gondolat: „Jó helyen vagyok, mert itt van Isten igazi egyháza.” Minket, adventistákat, különösképp érint ez a dolog, hiszen identitásunk egyik alappillére, hogy Isten végidőben élő, elhívott népének tartjuk magunkat.
Ez így igaz is, de vajon az egyháztagságunk önmagában elégséges ahhoz, hogy Isten jelenléte folyamatos legyen az életünkben? Ha így gondolkozunk, nem esünk-e ugyanabba a
hibába, amibe a zsidók estek? Az Isten népéhez tartozásnak vajon a tagság lenne az igazi jele, és ha tagok vagyunk, megnyugodhatunk?
A Szentírás sehol sem támasztja ezt alá. Sőt, a Biblia óvva int attól, hogy ebbe a hamis biztonságérzetbe ringassuk magunkat. Istennek ugyan mindig is volt, és mindig is lesz egy népe, de az ehhez való tartozásnak egészen más feltételei vannak, mint ahogyan arról keresztények és adventisták tömegei is gondolkoznak.
Ne feledjük Jézus intő szavait, amely éppen ezt a jelenséget kívánta leleplezni: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7, 22-23)
A nagy hazugság
Jézus imént idézett szavai arra mutatnak rá, hogy nem elegendő Isten nevére hivatkozni, vagy Isten nevében nagy dolgokat, esetleg jó cselekedeteket végrehajtani. Sokan lesznek ugyanis, akik éppen ebben a meggyőződésben veszítik el az örök életüket.
Talán Jeremiás próféta világít rá a legélesebben arra, hogy mikor valósulhat meg igazi kapcsolat és együtt járás Isten és az ő népe között. „Az a beszéd, a melyet az Úr szólt Jeremiásnak, mondván: Állj az Úr házának ajtajába, és kiáltsd ott e beszédet, és mondjad: Halljátok az Úr beszédét mind, ti Júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg a ti utaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen! Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez! Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti utaitokat és cselekedeteiteket; ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között; Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére: Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, a melyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7, 1-7).
Ez a szakasz, ahogy a Biblia minden szakasza, nem csak az adott kornak szól, hanem minden kor emberének. Figyeljük meg először is, hogy kihez intézi beszédét itt az Isten! A 2. versben azt olvassuk, hogy Jeremiásnak „az Úr házának ajtajába” kellett állnia, és ott szólni a néphez. Vagyis az Istent ismerő, gyülekezetbe járó emberekhez szól a felhívás.
Még világosabbá válik ez, amikor ezt mondja az Írás: „Halljátok az Úr beszédét mind, ti Júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat!” Egyértelmű tehát, hogy minden kor hívőihez intézi szavait a jó Isten. Az is nagyon beszédes, hogy Jeremiásnak nem bent a templomban kell átadnia az üzenetet, hanem az ajtóban. Mintha ezt üzenné nekünk: ,,Mielőtt belépsz az Isten házába, gondold meg, hogyan teszed azt, kivel fogsz ott találkozni!” Mennyire vesszük eszünkbe ezt? Csak megszokásból megyünk gyülekezetbe, vagy éppen azért, hogy jól érezzük magunkat? Netán abban reménykedünk mi is, hogy ha szombaton megyünk, akkor már jó helyen vagyunk?
A 4. vers megfogalmazza az egyik legnagyobb tévhitet a zsidók körében, ami ma is az egyik legnagyobb téveszme. „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!” Ma is ettől a hazugságtól hangos a keresztény világ. Mintha pusztán a keresztény jelző üdvözítő erővel bírna. Mintha pusztán az, hogy az egyház nevében benne van – a mi esetünkben – az adventista szó, már biztosítéka lenne az örök életünknek.
Nem új keletű gondolkodásmódról van itt szó. Jézus is erre mutat rá a Mt 12,6-ban: „Mondom pedig néktek, hogy a templomnál nagyobb van itt.” A zsidók bizalmukat nem Istenbe, hanem a kiválasztottságukba és a vallási ceremóniákba vetették. A templomot és a templomi szolgálatokat mindennél nagyobbnak és fontosabbnak tartották – még magánál Jézus Krisztusnál is, akit fel sem ismertek.
A 14. versben ez még konkrétabban jelenik meg: „Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik, amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, amint Silóval cselekedtem.” (Jer 7,14). Hasonlóképpen ma is sokan az egyházba vetik bizalmukat, amely nevében Istent hordozza. Mégis, az, hogy Isten valóban ott tud-e lakni, az már koránt sem olyan egyértelmű.
A következő cikkben megnézzük, mi is az a három feltétel, ami az Istennel való együtt járáshoz szükséges, hogy teljesüljön az Ige szerint.
