Aki ritkán ül kenuba, az nehezen tudja megmondani, hogy mekkora utat tesz meg a vizet szántva – főleg, ha a vadregényes Hernádon evez.
Azon a nyári napon, amelyről mesélni szeretnék most nektek, nyolc hajócskával siklottunk a vízen jólesően, kerülgetve a benyúló ágakat, és a sekély, gyorsuló sodrásokat. Egy kivétellel mindegyik kenuban négyen eveztünk, a kapitányok pedig a kenu végéből osztották a parancsot és irányítottak. Ahol ez mégsem sikerült, ott összeszedtük a felborult kenut, a csomagokat, evezőket, utasokat. Nem siettünk célba érni, igen kiváló kikapcsolódás volt így együtt utazni a ballagó víz hullámain.
Az volt az eredeti terv, hogy a cél előtt kikötünk egy órát, úszkálunk és falatozunk a ragyogó napsütésben – ám utunk utolsó szakaszában a mi kenunk lemaradt a többiektől. Nem bántuk különösképpen, a folyó sodrása evezés nélkül is vitt minket, gyönyörködtünk a tájban, aztán meg abban a pajkosan vakkantgató kutyában, aki felfigyelt ránk a partról. A fekete-fehér, hosszabb szőrű border collie vagy harminc méterre lehetett tőlünk, mikor észrevett minket. Szóltam hozzá, csalogattam játékosan, egészen addig, hogy leszaladt a folyóhoz, belevetette magát, és elkezdett utánunk úszni.
Először nem vettük túl komolyan, azt gondoltuk, nemsokára úgyis ránk un, és visszatér a partra – ám legnagyobb meglepetésünkre nem így történt. Háromszor is megálltunk, hogy visszaküldjük, de valahányszor megpróbáltunk nélküle tovább evezni, nyafogva ugatott, mígnem a lányok szíve megesett rajta. Ha bevártuk, bezzeg egyből felvidult. Egy horgász mellett vitt el utunk, kikiabáltunk neki, hogy ismeri-e a jószágot – ám ő is, akárcsak mi, tanácstalannak látszott.
A többi kenu eltűnt a szemünk elől, jóval gyorsabban haladtak nálunk. Már vagy három kilométert is eveztünk az új felállásban, és közben egyre csak a kutyus körül járt a gondolatunk – ő pedig a kenu körül. ,,Miért nem lehet elküldeni, miért úszik ennyit
velünk?” – gondolkodtunk, ám nem tudtunk rájönni az okára. ,,Ki lehet a gazdája, s vajon hogy kerül vissza hozzá? Mihez kezdjünk?”
A három kilométer végén egy éles folyókanyarulatra bukkantunk. Azt javasoltam a többieknek, hogy húzzunk bele, mert ha lemarad a kutyus, és elveszít minket szem elől, talán megunja, hogy kövessen minket, kimegy a partra, és hazamegy. Azonban ezúttal sem az történt, amire számítottunk: hűséges kísérőnk kiment ugyan a túlsó partra, de csak azért, hogy ott gyorsabban tudjon haladni, és utolérjen bennünket. Hamarosan visszaugrott a vízbe, és nyafogva kérte, hogy várjuk meg.
Megérkeztünk a többiekhez, akik már vagy fél órája vártak ránk a parton. Egy pántos
papucs is partot ért velünk, kedélyesen oda is kiáltottam a többieknek, mire kiderült, hogy húsz perce már megjött a párja. Aprócska mozzanat volt, amely mégis jelentősnek bizonyult nem sokkal később. A kikötés újabb fordulatot hozott magával: a kutyus a tömeget látva visszahőkölt, és a túlpartra úszott, noha ezúttal sem mondott le rólunk: egy bokor mögül vakkantgatott, mintha csak azt kérte volna, hogy hozzuk át magunkhoz.
Valóságos mentő expedíció indult útjára. Az első bátor vállalkozó a hullámokba vetette magát, hogy az erős sodrással megküzdve elérje a a kutyust – ám partot érve, egy kisebb fajta dzsungel állta el útját, amin nem sikerült áthatolnia. A második segítő szándékú fiatalember kétszemélyes csónakkal vágott neki a a folyó fodrainak, és sikeresen meg is közelítette a bajba jutott ebet. Ám bármilyen ügyesen is forgatta mindkét kezét, egyiket, hogy megtartsa a csónakot a part mellett, a másikat, hogy kiédesgesse a kutyát a bokorból, a feladat koránt sem bizonyult könnyűnek. Végül egy harmadik, kalandos kedvű ifjú is aláereszkedett a Hernád habjaiba, hogy segítsen a túlparton becserkészni új barátunkat.
Végül siker koronázta az erőfeszítéseket: a kutyus hagyta magát a csónakba ültetni, és a túlpartra menekíteni, ahol lelkes közhangulat közepette üdvözöltük. Mindhárom segítő is szerencsésen visszatért, noha egyikük egy pár papucs veszteséggel. A kutyus seperc alatt megbarátkozott mindenkivel. Megetettük, közben pedig a csapat vezetője telefonált, hogy indulhat az autó a kenukért, mi is mindjárt odaérünk a célállomásra. Mindannyian neki készülődtünk, az első kenu pedig már útnak is indult lassan.
Egy perc elteltével egy huszonéves fiatalember törtetett elő a bozótosból némiképp kifulladva. ,,Rumli, végre megvagy!” – szólította a border collie-t, akinek rögvest felragyogott a tekintete. Kiderült, hogy a kutyus gazdája terepjáróval járta a partot, és kutatta a folyó zugait, mióta csak észrevette, hogy a jószág eltűnt – csak tippelt, hogy itt talál minket. Egy kilométert kellett futnia, hogy ide érjen hozzánk az autójától, mert ez a partszakasz csak gyalog járható. Mindenki boldogan és elégedetten legelészett a szerencsés befejezésen. Rumli gazdája egyáltalán nem értette a kutyus viselkedését, azt mondta, nagyon szimpatikusak lehettünk neki, ha velünk jött, mert eddig ilyet még soha sem csinált – az úszásteljesítménye is rendkívüli, három kilométer…
Megköszönte nekünk, hogy vigyáztunk a kutyusra, barátsággal elköszöntünk, már majdnem mindannyian vízre is szálltunk, amikor szóba jött, hogy melyik kemping felé tartunk. A fiatalember meglepődött, azt mondta, azt a kempinget már jócskán elhagytuk, éppen három kilométerrel ezelőtt. ,,Ismeritek a folyót?” – kérdezett minket. ,,Ha nem, akkor ne induljatok tovább semmiképp sem, mert olyan fák vannak összetorlódva, amiket nem lehet belátni a kanyarulattól, és felborítanak mindenkit az erős sodrás miatt. A legközelebbi falu pedig nagyon messze van még innét, több órányi evezés.”
Az első döbbenetből felocsúdva rögvest arra a kenura terelődtek a gondolataink, akik már vízre szálltak abban a hitben, hogy hamarosan mindenki más is így tesz. Kikötni sehol sem lehetett, mint megtudtuk a sráctól, kétséges volt, hogy az erős sodrással szemben vissza tudnának-e evezni, de mégis ez tűnt az egyetlen megoldásnak. Telefon után kezdtünk matatni, tárcsáztuk az egyik lány számát, aki a kenuban ült – és csodák csodájára felvette. Mikor megtudták, mi történt, elhatározták, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, és közös erővel vissza tudtak evezni a csapathoz, sodrással szemben.
Rumli gazdája segítőkészen mutatta nekünk az utat, a csomagokat, evezőket és kenukat a vállunkra vettük, hogy vissza tudjunk jutni a legközelebbi falucskáig, ahová értünk tudtak jönni. Milyen jól jött az a papucs, amivel az elúszott párt pótolni lehetett, ezen az egy kilométeres, gazos és sártengeres ösvényen! Valakinek még erre is előre gondja volt, amikor úgy egyengette az útját, hogy velünk együtt érjen partot.
Lassanként átfordul bennünk minden, az egész történet új színt és értelmet kap. A border collie mentett meg minket. Valaki elküldte hozzánk ezt a hűséges, kitartó kutyát, hogy megmentsen nyolc kenut és harminc embert egy váratlan, tömeges borulástól, és az abból származó balesetektől és veszteségektől.
Megköszöntük a Gazdának a kutyát, és a szívünk fáradtság helyett hálával telt meg.
