A boldogság délibábjai

A boldogság délibábjai

Még évekkel ezelőtt láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán egy műsort, amelynek ez volt a címe: A tíz legnagyobb átverés a történelemben. Hihetetlen, milyen leleményes módon tudja az egyik ember átejteni a másikat. Egy furfangos úriember például komoly pénzekért adta el az Eiffel tornyot – kétszer is. Mégis azt gondolom, hogy még az ilyen átveréseknél is létezik egy hatalmasabb: az önbecsapás.

Az önámítás erejét akkor tudjuk igazán lemérni, ha a boldogságunkról van szó. Karinthy egyszer azt mondta: „Az emberek nem egészségesek, hanem boldogok akarnak lenni”[1]. Számtalan példát találunk erre a költészetben is. Bertold Brecht így fogalmazott:

Anyánk nem a kínra
Szült minket juss szerint.
Boldognak élni – csak erre
Jöttünk esküdni mind.

Esterházy Péter pedig a következőt írta erről: „Tudjuk, hogy boldogságra vágyunk, de mivel megelégedtünk az örömökkel, ezért hajszoljuk az élvezeteket.”

Emberi életünk legfőbb törekvése, hogy boldogok legyünk. A boldogságra való igényünk velünk született, ez húzódik indítékaink legmélyén, és ez befolyásolja mindennél nagyobb, ellenállhatatlan erővel gondolatainkat és tetteinket. Mindannyiunknak vannak elképzelései a boldogságról. Valakinek az a boldogság, ha nyugalomban, elvonultan élhet: minél kevesebb emberi kapcsolat, erőfeszítés, kockázat és változás közepette. Egy csöndes kis ház, egy szerető társ, békesség. Valakinek épp az ellenkezője jelenti a boldogságot: az, ha habzsolni lehet az életet. Ő a „Carpe diem” jelszó alatt minél többet akar kihozni az életből, és a boldogság beteljesedését a gyönyörök és élvezetek hajszolásában látja. Pompa, nagy autó, divatos ruhák és pénzen megvásárolható boldogság-kellékek, finom ételek, utazás és megannyi izgalom. Minél többet, minél jobbat, minél szebbet, minél nagyobbat, minél gyorsabban.

Jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy ha valóban ezek a dolgok hozzák el a valódi boldogságot, akkor miért nyög mégis egyre hangosabban az emberiség? Miért van az, hogy a meggyötört tekintetekből látunk egyre többet, nem pedig a mosolygós arcokból? A válasz egyszerű: mert ezek a dolgok csak a boldogság illúzióját adják, miközben megfosztanak bennünket attól, amit valójában keresünk. Űzött vadként kergetjük boldogságunk délibábjait. Örömmel, gyönyörrel, békességgel, nyugalommal, szeretettel, elfogadással kecsegtetnek a horizont távolában remegő eszményképeink. Görcsösen nyúlunk utánuk, de mindhiába., hiszen soha nem érhetjük el általuk azt, amire igazán szükségünk van. Ez a legnagyobb átverés.

Önzésünk, mint kérlelhetetlen önkényúr hajszol bennünket boldogság-pótlékaink felé, miközben megvakítja szemeinket, így észre sem vesszük, hogy rabok lettünk. Önös érdekeink rabszolgái. Még csak az sem tűnik fel nekünk, hogy be vagyunk csapva. Hamis illúzióba ringatnak az érzékeink, megtévesztenek a reklámok és a korszellem, becsapnak az emberek, és mi is alaposan elhitetjük magunkat. Igaza volt Einsteinnek, amikor azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Mi is ezt csináljuk: megpróbálunk boldogok lenni – mindig ugyanazokkal az eszközökkel, így hát nem is változik semmi sem. A jelmez, a felszín néha változik, de a lényeg változatlan. Egészen addig eltévesztjük a célt, amíg azzal foglalatoskodunk, hogy hogyan lehetnénk MI boldogok.

Mindent megteszünk a boldogság morzsákért. Folyton változtatjuk a facebook profilképünket, hogy minél többen lájkolják és szépeket írjanak. Jó tetteket hajtunk végre, hogy bezsebeljük az elismeréseket. Rengeteg pénzt gyűjtünk, hogy utazhassunk, finomakat és sokat ehessünk, jó autót vásárolhassunk, szép helyen lakhassunk, biztonságban érezhessük magunkat. És az életünk mindeközben szép lassan kiüresedik. Nem a felszínen, hiszen ott minden szépnek mutatkozik: a szívünk legmélyén támad fel a mardosó üresség és hiány érzete. Ezt persze mindig megpróbáljuk elnyomni újabb és újabb boldogság-tüneményekkel.

Természetesen nincsen semmi baj azzal, hogy boldogok akarunk lenni, ahogy azzal sincs, hogy vágyakozunk dolgokra. A probléma ott kezdődik, ha ezektől tesszük függővé a boldogságunkat. Az igazi boldogság alaptörvénye ugyanis ez: ha ki akarod sajátítani, elveszíted; ha továbbadod, növekedni fog. A valódi boldogság nem öncélú. A boldogság elérése, mint önmagában álló cél, nem hoz igazi boldogságot. Ez egy olyan törvényszerűség, amit – mint minden szabályt –, át lehet hágni, de az következményekkel jár.

Erről egy 27 éves heroinfüggő nő vallomása jut eszembe: „Amikor először lőttem be magam heroinnal, az olyan volt, mint egy meleg és puha ölelés.”[2] Ez a nő soha nem kapott valódi szeretetet senkitől sem. Soha nem volt igazán boldog még az életében. Csoda hát, ha ragaszkodik a heroinhoz, az egyetlen eszközhöz, ami boldogságot okozott számára az életben? Elítélhetünk-e bárkit is azért, mert rossz helyen keresi a boldogságot? Nyilvánvalóan nem.

Mindenki el akarja felejteni a rossz emlékeket és a negatív eseményeket, amik őt érték. Mindenki csillapítani akarja valahogy a fájdalmát. Azonban ha rossz eszközökkel próbáljuk ezt megtenni, vagy éppen tudatosan döntünk a boldogság illúziója mellett, az előbb-utóbb benyújtja a számlát. Amíg az önzésünk vak áldozatai vagyunk, addig nem vesszük észre, hogy az a kérdés, amely pusztítás helyett felemel és igazán boldoggá tesz, így hangzik: „Hogyan tehetek másokat boldoggá?”

 

[1] Karinthy Frigyes: Kötéltánc c. írásából

[2] Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona. Libri Kiadó, 2008, 233. o.

Cikk megosztása

One Response to "A boldogság délibábjai"

Hozzászólás a(z) Andris bejegyzéshez Kilépés a válaszból