Az alábbiakban a legjelentősebb személyes tapasztalatomat szeretném közzétenni, amely nagy hatást gyakorolt rám.
Emelt szinten terveztem érettségizni angol nyelvből. Ilyenkor a szabály szerint egyedi időpontok kerülnek kijelölésre és a helyszín sem a saját iskola. Körülbelül két hónappal előre meg is kaptam levélben az értesítést, de a szóbeli vizsga egy szombati napra esett.
Hasonló esetekben korábban, például ha osztálykirándulás volt szombaton, hazajöttem, ha munkanapnak hirdettek meg egy-egy szombatot, nem mentem be, így már a következetesség és a külső megítélés miatt sem szerettem volna érettségizni szombaton. Azonban, szokásomhoz híven, addig-addig halogattam az intézkedést ezügyben, míg végül már csak egy hét volt hátra a vizsgáig, amikor végre elküldtem az időpont-módosításra vonatkozó kérelmet. Hozzá kell tennem, hogy maximális bizonyossággal számítottam arra, hogy kapok másik időpontot, hiszen lelkiismereti- és vallásszabadsági okokra hivatkozva eddig minden egyes alkalommal sikerrel jártam, Magyarországon ezt (még) alkotmányos alapjogok rögzítik.
Ezúttal azonban kellemetlen meglepetés ért: nem kaptam új időpontot. Az illetékesek arra hivatkoztak, hogy még versenysportolóknak sem lett engedélyezve a változás, pedig ők egy jelentős sportesemény miatt kérvényezték. Nagy meglepetéssel fogadtam a fejleményeket, ilyesmire ugyanis még soha nem volt példa korábban. Még csak kilátásban sem volt sosem, hogy a szombat miatt valamilyen hátrány érne. Anya sem tudta mire vélni a helyzetet. Ahogy a szóbeli időpontja közeledett, egyre többet tanakodtunk azon, hogy mitévők legyünk. Próbáltunk egyszerre több szálon intézkedni: telefonáltunk, emaileket küldözgettünk, még egy ombudsmannak is írtunk a vallásszabadságra hivatkozva – mindhiába.
Egyszer csak eljött a nagy nap, és dönteni kellett. Sok-sok töprengés után arra jutottam, hogy angol szóbeli helyett elmegyek a családdal Bugacra, ahol alkalomadtán nagyobb szombati összejövetelek szoktak szerveződni. Tisztában voltam vele, mekkora kockázatvállalás ez: szóbeli nélkül a kötelező angol érettségi sikertelennek számít, emiatt a többi tantárgyból sem lesz érettségi bizonyítványom, a felsőoktatásba sem fogok bekerülni, de még az ideiglenes munkavállalás is nehézkessé válik. Mindezt azonban mégis bevállaltam.
Őszintén szólva, több minden közrejátszott a döntésemben az elvhűségen túl: a kíváncsiság, hogy Isten tesz-e bármit ebben a szituációban, a kalandvágy, hogy ebből vajon mi fog kialakulni, de valójában jelentős vesztenivalóm sem volt. Mondtam is otthon, hogy ha egy hosszú és alapos tanulási időszak kiváló eredménye forogna kockán, esetleg egy jó nevű külföldi egyetemre való felvételi lenne a tét, akkor talán nem is tudnék így dönteni.
Bugacon kora délután felhívott a jól értesült vizsgabizottság és elmondták, hogy ők szívesen fogadnának másik időpontban, de nem rajtuk múlik. Megkérdezték azt is, hogy mi a végleges döntés, számíthatnak-e rám aznap. Mondtam, hogy éppen Budapesttől távol vagyok, de egyébként sem tudnék megjelenni. Eltelt a szombat, majd a teljes vasárnap, és végig nem történt semmi. Visszajelzésnek, új időpontnak nyoma sem volt. Értetlenkedve tűnődtünk anyával: tényleg nem lesz a szombat melletti kitartás miatt érettségim?
Hétfőn aztán egyszer csak csörgött a telefon, és teljesen váratlan hírt közöltek: lehet, hogy behívnak aznapra. Nem lettem túl lelkes, hiszen addigra már szinte lemondtam az egészről, sőt: kicsit el is kezdtem élvezni a hirtelen jött szabadság érzetét, hogy nem kell készülni. Szóban ráadásul gyengébb voltam, mint írásban, ami nem könnyítette meg a dolgot. Bizonytalanság volt, kapkodás és rossz hangulat. Ekkor jött egy gondolat, hogy olvassam el a ,,Mai igét”. Nagyon ritkán tettem ezt meg, de aznap a nehézségek miatt mégis eszembe jutott – jellemző – és kikerestem. A következőket találtam:
2013. Június 10:
“És mondta Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló… Az Úr pedig mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy süketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj el és én leszek majd a te száddal. Megtanítalak téged arra, amit beszélned kell.” (II.Móz. 4:10–12)
Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma. Úgy érezte, lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten követévé lennie Izráel számára. De miután elfogadta a megbízatást, teljes szívvel belevetette magát a munkába, az Úrban bízva. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten pedig megáldotta készséges engedelmességét. Ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette őt, alkalmassá a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott.
Tanulság ez számunkra, hogy mit tehet Isten azok jellemének a megerősítéséért, akik teljes mértékben bíznak benne és maradéktalanul alárendelik magukat az ő tanácsainak. Ha elfogadjuk az Isten által ránk mért felelősséget és teljes szívvel eleget teszünk kívánságainak, akkor elnyerjük a szükséges erőt. Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón fogadja a megbízatást, ezzel csak az alkalmatlanságát bizonyította volna. Ha az ember érzi saját gyengeségét, bizonyítja, hogy tudatában van a reá bízott munka nagyságának. Ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért.” (Pátriárkák és próféták, Mózes c. fejezetből)
Megdöbbentő és ámulatba ejtő, szinte mellbevágó volt számomra az üzenet relevanciája. Meg is mutattam egyből anyának, mindketten alig jutottunk szóhoz, annyira ráillett a szituációra. Éppen ezért megnyugvást is adott. Elkezdtem intenzíven szótárazni, mert arra számítottam, hogy az időpontcsere okairól is kérdezgetnek majd, én viszont sosem olvastam a szombatról angolul, a szókincsem lelki témakörben rendkívül gyenge volt.
Össze is ültünk aztán hétfő délután, hogy megvitassuk, vajon miért pont így alakultak az események, miben tévedhettünk. Újra átbeszéltük a történteket, és közösen arra jutottunk, hogy sokkal inkább magunkban, illetve a világi jogszabályok védelmében bíztunk a felülről érkező segítség helyett. Isten felé fordulás nélkül, rutinszerűen intéztük a kérvényezést, magabiztosan elvárva annak sikerességét. Fél órával (!) azután, hogy ezeket kimondtuk, csörgött a telefon, és bejelentették, hogy mégsem aznap, hétfőn kell bemennem, hanem helyette időt nyerve, csütörtökre kaptam egy vizsgaidőpontot. Ehhez képest amikor próbálkoztunk, sehogy nem akarták engedni a módosítást, ráadásul közben már a szombati szóbeli vizsgák is lezajlottak az én jelenlétem nélkül. És mégis.
Ezután egy másik, hasonlóan bátorító igére is rátaláltam, ami még az előző napra, vasárnapra szólt.
2013. Június 9:
“Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.”
(Luk 16,10)
Csak kevesen ismerik fel, hogy milyen hatással vannak az élet kicsiny dolgai a jellem fejlődésére. Semmi sem jelentéktelen, amivel foglalkozunk. A változó körülmények, amelyekkel napról napra találkozunk, próbára teszik a becsületességünket, és alkalmassá tesznek bennünket nagyobb megbízatások elvégzésére. A hétköznapi élet ügyeinek intézésében tanúsított elvhűségünkkel hozzászoktatjuk magunkat ahhoz, hogy a kötelességet kedvteléseink és kívánságaink fölé helyezzük. Az így fegyelemhez szokott ember nem ingadozik szélben hajladozó nádként a jó és a rossz között. Becsületesen teljesíti a kötelességét, mert arra nevelte magát, hogy hű és igaz legyen.
A legkisebb dologban való becsületesség erőt ad ahhoz, hogy a nagyobb dolgokban is becsületesek legyünk. Az egyenes jellem értékesebb Ofir aranyánál. Enélkül senki sem tölthet be felelősségteljes megbízatást. De a jellem nem örökölhető. Nem vásárolható meg. Az erkölcsi kiválóság és a magas szellemi színvonal nem a véletlen műve. A legjobb képességek is értéktelenek, ha nem fejlesztjük őket. A nemes jellem kialakítása egy élet munkája, komoly és kitartó erőfeszítések eredménye. Isten alkalmakat ad, a siker azonban azon múlik, hogyan értékeljük a lehetőséget.” (Pátriárkák és próféták, József Egyiptomban c. fejezetből)
Ezen a ponton már csak a saját részemet kellett hozzátenni, komolyan vett készüléssel. Egyik osztálytársamat is áthívtam közvetlenül a vizsga előtt, hogy angolul beszélgessünk néhány órát.
Végül elérkezett a szóbeli napja és időpontja. Beléptem a terembe, majd egy olyan típusfeladatot húztam, amit már angolórán is átnéztünk előzetesen, sőt, részben otthon az osztálytársammal is. A téma sem lehetett véletlen: “A vidéken, illetve a városban élés előnyei és hátrányai”. Nyolc éven keresztül jártam be egy budapesti gimnáziumba vidékről, tehát személyes tapasztalataim is voltak pont ugyanerről. Ki másnak lehetett volna ez a kérdéskör aktuálisabb, mint nekem? Az új időpont kérvényezésének oka és a lelki háttér pedig egyáltalán szóba sem került. Meglepően könnyen fejeztem ki magam, érzésem szerint jól sikerült a vizsga, így hát felszabadultan indultam haza.
Az eredményre azonban, amelyről később értesítettek, még én sem számítottam: 100%…
