Johann Sebastian Bach

Johann Sebastian Bach

Kedves Olvasóink!

„Zenére hangolva” rovatunk keretein belül a későbbiekben nem csak a zenék lelki hátteréről és elméletről szóló cikkeket szeretnénk írni, hanem a gyakorlatiasság, változatosság és a kézzelfoghatóság jegyében olyan kiváló zenei alkotásokat, kórusműveket, hangszeres darabokat próbálunk majd bemutatni Nektek, melyek egyrészt igazán lélekemelőek, másrészt pedig megnyugtatóak, és Istent dicsőítők, hiszen az alkotóik maguk is Istentől és az Ő Szent Lelkétől ihletve jegyezték le szerzeményeiket.

Sok zeneszerző juthat eszünkbe, aki alázattal, tisztelettel és minden dicsőséget Istennek tulajdonítva komponált. Közülök egy olyan személyt és művének részletét választottam kezdésül, akinek élete és munkássága jelentősen kapcsolódik a Reformáció 500. évfordulójához, melyet idén ünnepel a keresztény világ.

E szerző pedig nem más, mint az egyik legnagyobb lutheránus alkotó, Johann Sebastian Bach (1685-1750). Bach életéről sok helyen olvashatunk, mint aki templomi orgonistaként kezdte pályafutását, de emellett hegedülni is megtanult; később koncertmester és orgonista is volt egy személyben.

Számos műve közül azonban most mégis egy olyan nagyobb lélegzetvételű alkotásából szeretnénk bemutatni egy részletet, mely a reformációhoz is nagyban köthető. E mű, melyből most elhangzik egy részlet, a János passió (1723). Néhány gondolatot szeretnék kiemelni Tóth Judit összefoglalásából, melyet a János passió kapcsán írt le. A műben „az evangélisták szavait alapul véve beszélik el Jézus szenvedéstörténetét. Ami e drámai eseménysorban felidéződik, az foglalata a reformátorok által újra felismert hitigazságoknak: egyedül a Szentírás, egyedül a hit, egyedül kegyelem által, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség! Utóbbit Bach latin formában rendszeresen odaírta a darabjai végére: „Soli Deo gloria!”, azaz „Egyedül Istené a dicsőség!” Láthatjuk tehát, hogy Bach egész lelkületében hű volt a Teremtőnkhöz, éppen ezért nagyon ülönleges lehetőséget nyújtanak az általa szerzett művek, hogy Istenről gondolkodhassunk.

Ezért most a szavak helyett inkább beszéljenek a művek azzal az arisztotelészi gondolattal, hogyha „helyes és jó zenét hallgat valaki, majd hajlik arra, hogy jó ember legyen.” Végezetül pedig egy olyan jó tanáccsal is élnék, hogy azt kívánom, minden kedves cikkolvasó és zenehallgató számára, hogy a szöveget értelmezve, és átgondolva érezze át azt, amiről ezek a művek valóban szólnak, és Isten adjon ehhez is igazi bölcsességet mindannyiunk számára.

 

„Ki ütött meg így Téged? Én üdvöm, így sérelmet; Ki mért ily csúful Rád? Te nem követtél bűnt el, mint minden földi ember; Nem tudod, mi a gonoszság. Csak én és az én vétkem, mint nagyon sok kis porszem a tenger partján kint; az volt az oka ennek, a tenger szenvedésnek, mely Téged mostan elborít.”

 

 

„Ó, Uram, Téged kérlek most, a szívemet tisztára mosd, hogy megállhassak színed előtt. Köszönöm szent keresztedet, Ó, Jézus, várlak most Téged, hogy magaddal vidd népedet. Adj nékem majd új életet, hogy láthassalak Tégedet! Nagy boldogságban, Megváltóm, szent irgalommal fényes trón! Úr Jézusom! Ó irgalmazz, és meghallgass, hogy mindörökké áldjalak!”

 

Cikk megosztása

Hozzászólás írása