Békés Páltól származik a címben szereplő kifejezés: Félőlény[1]. Ennél találóbb jellemzést nemigen találhatnánk az emberre. Egyszer valaki megszámolta, hogy a Bibliában mennyiszer szerepel a „Ne félj!” felszólítás, és az eredmény: 365-ször. Minden napra jut egy bátorítás. Miért éljük vajon félve, remegve, bátortalanul, szorongásokkal telve az életünket?
Hadd fordítsam meg a logikát! Nem abból akarok kiindulni, hogy mi a félelem, hanem abból, hogy mi a gyávaság. Amíg a félelmeinkkel vagyunk ugyanis elfoglalva, addig önigazolásokat keresünk azokra. A legfurfangosabb módon magyarázzuk meg magunknak, hogy miért nem mertem kimutatni az érzelmeimet, miért nem mertem kiállni a véleményem mellett, miért nem mertem nemet mondani, miért nem mertem a jó mellett dönteni, miért mások elvárásainak próbáltam mindig megfelelni… Így lemaradunk annak a lehetőségéről, hogy szembesüljünk a valódi problémánkkal: azzal, hogy gyáva módon éljük az életünket.
„A gyávaság nem elsősorban félelem, ez csupán a hazug fedőnév. A gyávasághoz vezető út első szakasza a hanyagság, a második az árulás, a harmadik a megalkuvás, a negyedik a pusztítás… A gyáva ember legelőször önmagát öli meg… A lelki halál sok formájában egy a közös: mindegyikben a lelkiismeretnek való hazugság uralkodik.”[2]
Mélyen egyetértek a fenti szavakkal. Ennek mentén gyávaságnak hívok minden egyes megalkuvást, amikor tudom, hogy mi lenne a helyes és mégis engedem, hogy az önzésem, kényelemszeretetem, félelmem győzzön a józan belátásom felett. Minden halogatott percben a gyávaság kacaja visszhangzik. Minden meg nem valósított terv felett diadalt ül a gyávaság. Minden egyes megalkuvó döntésünkkel, a tiszta lelkiismeret hangjára adott minden egyes elutasító válaszunkkal egyre inkább hiteltelenekké tesszük magunkat saját magunk előtt. Lassan hozzászokunk ehhez a gondolkodásbeli gyakorlathoz, amit aztán gyávaság-szülte cselekedetek követnek, amiket viszont megmagyarázunk. A végén ott állunk félénken, gyáván, önsajnálatba menekülve vagy épp mártírszerepben tetszelegve és a megkövesedett önigazolásaink erődjében még csak fel sem ismerjük, hova jutottunk. Pedig az igazság az, hogy megöltük magunkat a gyávasággal…
Gondolkoztak már azon, mihez kell a legnagyobb bátorság az életben? Én két dolgot találtam. Az egyik, hogy merjünk szeretni. A másik, hogy merjünk szeretetet elfogadni. Furcsa ellentmondása ez az életnek. Miközben minden ember legmélyebb vágya, hogy szeressen és szeretve legyen, mégis lépten-nyomon megbántjuk egymást, felszínes kapcsolatokba menekülünk, nem merjük kimutatni az érzéseinket, nem merjük feltárni magunkat a másik embernek, hogy milyenek vagyunk valójában. Talán mindannyiunk közös tapasztalata, hogy számtalanszor megbántottak, becsaptak, magunkra hagytak. És éppen azok, akiktől a legtöbb szeretetet és gyengédséget kellett volna kapnunk. Különböző életstratégiákkal kezdtük hát el védeni magunkat, hogy ne kelljen átélni újból és újból ugyanazokat a fájdalmas élményeket. Álarcokat húztunk, támadtunk, gyűlöltünk, haragudtunk, féltékenykedtünk, irigykedtünk, hatalmat gyakoroltunk, megbántottunk, megsértődtünk. Bizalmatlanokká váltunk és elhidegültünk egymástól. Nem merünk már szeretni igazán, valósággal, mert talán magunkat féltjük attól a kockázattól és meg akarjuk kímélni magunkat attól a fájdalomtól, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk. Nem merünk már szeretetet elfogadni, mert talán soha nem szerettek minket önmagunkért és félünk felfedni igazi valónkat, mert rettegünk attól, hogy újból visszautasítják azt, akik valójában vagyunk.
Itt az ideje szembenézni a gyávaságunkkal! Nem élhetjük tovább az életünket ebben az ördögi körben! Azt hisszük, hogy az eddigi életstratégiáink biztonságot adnak? Hova juttattak mindezek minket? A biztonságérzetnek csak az illúzióját képesek megteremteni az önigazolásaink. De az nem a valóság. A valóság az, hogy a legnagyobb szabadság és boldogság vár mindazokra, akik elkezdik bátran élni a SAJÁT életüket. Nem a másoknak való megfelelés életét. Nem azt az életet, amelyben mindennél fontosabb az, hogy mások vajon mit gondolnak rólam. Nem azt az életet, amelyben arra rendezkedek be, hogy elkerüljem a fájdalmakat és sérüléseket; ha kell olyan áron, hogy mindenkit elűzök magam mellől vagy épp senkit nem engedek közel magamhoz. Hanem azt az életet, amelyben végre felvállalom azt, aki ÉN vagyok. Úgy, amilyen valójában vagyok. Mert ha ezt megteszem, akkor nem lesz többé mi elől menekülnöm…
[1] Békés Pál: A Félőlény. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest. 1991.
[2] Ez a gondolat Dr. Reisinger Jánostól származik.
