A Biblia egyik kétségtelenül legkülönösebb irata a Prédikátor könyve. Tartalma, nyelvezete, költőisége és az utókorra gyakorolt hatása révén nemcsak a teológia, de az egyetemes irodalomtörténet homlokterében is jelen van. Más neves alkotók mellett a mi Kölcsey Ferencünket is megihlette (lásd „Vanitatum vanitas” című versét). Ezenkívül olyan, máig közszájon forgó szólások származnak belőle, mint a „nincs új a Nap alatt”, vagy a címünkül választott – a könyv mottójaként is felfogható – „minden hiábavalóság”.
A Prédikátor könyve szerzője a bölcsességéről híressé vált Salamon király. (A történetkritika ezt megkérdőjelezi ugyan, de a szövegösszefüggések egyértelműen őrá mutatnak.) A mind emberileg, mind uralkodóként rendkívül ígéretesen induló Salamon egy hitbeli hajótörés után, az ő korában (az i. e. első évezred elején járunk) mondhatni ismeretlen világnézetbe navigálta magát: lényegében ateista lett. Ebből az alapállásból kezdi el keresni a választ az emberlét olyan fundamentális sorskérdéseire, mint az élet értelme és a boldogság mibenléte. A könyv nyitánya e kérdések súlyához szabott hangütéssel, a társdalami és a természeti körforgások grandiózus képeivel építkezik: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a Prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a Nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljön, a föld pedig mindörökké megmarad. És a Nap feltámad, és elnyugszik a Nap, és az ő helyére siet, ahol ő ismét feltámad. Siet délre, és átmegy észak felé, körbe-körbe siet a szél, és a maga keringéséhez vis – szatér a szél. Minden folyóvíz siet a tengerbe, mindazáltal a tenger mégis meg nem telik: akármicsoda helyre a folyóvizek siessenek, ugyanazon helyre térnek vissza. Minden dolgok mint fáradoznak, senki ki nem mondhatja, nem elégednék meg a szem látván, sem be nem teljesednék hallásával a fül. Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik, és semmi nincs új dolog a Nap alatt.”
Az értelmetlen körforgások értelmes szemlélőjének egyszerre archaikus és modern jajkiáltása ez. Azé a gondolkodó egyéné, aki rádöbben a személytelen és nála összehasonlíthatatlanul nagyobb erőknek, köztük az elmúlásnak való kiszolgáltatottságára. Ez a rádöbbenés kényszeríti tehát keresésre Salamont: a megoldás, az igazság, avagy Isten keresésére. Nem mintha nem lett volna korábban ezek ismerete birtokában: ennek kapcsán utaltunk már hitehagyására. Azonban keserves állapota egyben lehetőség is: az árnyaltabb, a korábbiakat meghaladó szintű megismerésre és hitre jutásra. A keresés persze fájdalmas, és zsákutcáktól sem mentes. Sokan egyenesen depresszív műnek látják a Prédikátor könyvét – de nem az. A Salamon által meglátott „e világi”, Istentől távoli valóság a depresszív. A megoldás – ha létezik – csak hasonló fajsúlyú, drámai, egyben katartikus szembesülések által ragadható meg. E fausti küzdelmet pedig kizárólag a könyvre jellemző komor szófűzés tükrözheti hitelesen. És hogy végül mire jut a bölcs király? – Ki-ki olvassa el maga!
