Kerek évfordulókat idézve az elmúlt alkalommal Beethovennel foglalkoztunk születésének 250. évfordulója kapcsán. Akkor nem említettük, hogy Georg Friedrich Händel (1685-1759) volt zenei példaképe. Halálos betegen feküdt, amikor barátai a Händel-művek negyven kötetes díszkiadásával lepték meg. „Das ist das Wahre!” (Íme, az igazság!) – mondta zenéjéről. Mindenekelőtt a nagy barokk mester művészetének drámaisága vonzotta. Mindketten a végső igazságokat keresték katartikus összeütközések formájában. Míg ez Beethovennél a régi rend és a vágyva vágyott új, polgári rend ütköztetéséből adódott, s generált hatalmas feszültségeket, addig Händelnél emberek, népek sorsát meghatározó erkölcsi döntések formájában öltött testet.
Kevésbé ismert tény, hogy Händel alapvetően operaszerző volt. Életéből 35 évet szinte csak ennek a műfajnak szentelt, s csak később fordult komoly érdeklődéssel az oratóriumok felé. (Negyven operát és huszonkét oratóriumot írt.) Operáiban alakult ki drámai készsége, itt próbálta ki a zenedráma barokk megfogalmazásának eszközeit, s oratóriumai íráskor ebből a forrásból is merített. Éppen ezért mondhatjuk, hogy oratóriumai saját operareformjának betetőzései. A két műfajt összeköti a drámaiság és az ábrázoló erő. Utóbbihoz a francia opera adta meg számára a végső lökést Lully (1632-1687) zsánerképekben bővelkedő operáival. A zenekar megnőtt szerepét Rameau (1683-1764) operáiból, a kórus kiemelt szerepét az olasz Carissimi (1605-1674) oratóriumaiból leste el. Utóbbihoz hozzájárult Angliának, mint választott új hazájának rendkívül magas szintű kóruskultúrája is. Händel művészete tehát számos forrásból táplálkozott, amit Darvas Gábor zenetörténész is kiemelt: „Händelnél szétválaszthatatlan egységbe forr össze a német, az olasz, a francia és az angol hagyomány. És ez az ellentéteken nyugvó egység, a rendkívül differenciált és mégis hallatlanul egységes komplexitás a Händel-oratóriumok legfőbb jellegzetessége: zenétől dramaturgiáig és technikától kifejezésig.” Említettük, hogy Anglia lett Händel új hazája. Mindez annak köszönhető, hogy hannoveri kenyéradóját I. György néven Anglia királyává választották, s ő továbbra is igényt tartott Händel zenei szolgálataira.
Az angolok a birodalom felemelkedése idején hasonlóságot véltek felfedezni önmaguk és az Ótestamentum kiválasztott népe között. Előszeretettel azonosították magukat a bibliai történetek népeivel, elsősorban a zsidósággal. Úgy érezték, hogy az angol puritánság hite azonos a bibliai zsidóság hitének tisztaságával és erejével, s ahogy a bibliai nép vitte a világosságot, a hit és szellem fényét a pogány népekhez, úgy viszi az angol nemzet ugyanezt a fényt a távoli világrészek népei felé. Így aztán Anglia puritán közönsége nagyra értékelte Händel bibliai tárgyú oratóriumait[1]. Közülük kettő épül kizárólag bibliai szövegre: az Izrael Egyiptomban és a Messiás. Utóbbi az egyetlen, amely lírai oratórium, mivel nincs cselekménye. Ez különösnek tűnhet, miután ahogy elnevezése is mutatja, Krisztusról szól. Sok zenemű született az idők folyamán, amelyek Jézus élettörténetének bizonyos szakaszaival foglalkoznak születésétől haláláig. Charles Jennens, a Messiás szövegének összeállítója azonban átfogóbb koncepcióban gondolkodott. Ő Krisztus alakját a megváltás művébe helyezve akarta bemutatni. Jellemző a mű kezdése: vigasztalással indul, ami Isten alapállása az elbukott emberiség felé (Ésa. 40:1-3). Ez a mélységes szeretet és együttérzés az alapja a megváltás tervének, amit pontosan megértett Jennens, ezért is indított vele. A három részes oratórium első részében ószövetségi próféciák során keresztül szól Krisztus útkészítőjéről, Keresztelő Jánosról, majd Jézus eljöveteléről és földi szolgálatáról. A mű második részében előbb a Megváltó szenvedéseit és mennybemenetelét, majd az evangélium hirdetését és az új tan ellenségeit mutatja be. A mű második része a híres Halleluja kórussal zárul Jel. 19:6, 16 és 11:15 szövegére. Akkor hangzanak fel e szózatok, amikor Isten ítéletei az utolsó hét csapással nyilvánvalókká lesznek, és Krisztus szemmel láthatóan megkezdi uralmát. Felmerül a kérdés: ha mindezek megtörténtek, vajon miről szól az oratórium harmadik része? Itt tágul ki a mű mondanivalójának perspektívája. Témája: halál és feltámadás. Jób szavai után ((Jób 19:25-26) Pál apostolt idézi (I.Kor. 15:20-22, 51-57, Rm. 8:31, 33-34). A mű mennyei jelenettel zárul, amelyben tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyal mennyei karát halljuk. Ünnepélyes komolysággal vallják meg uruknak az elbukott emberiségért önkéntes áldozatot is vállaló Isten Fiát. Himnikus hódoló énekük hirtelen élénkebb lesz, amikor felsorolják, mi mindenre méltó a Bárány. Ez már valóságos diadalének, hiszen olyan lényt illet mindez, akinek feddhetetlen erkölcsi mivolta az egész világegyetem előtt beigazolódott: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást. A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké” (Jel. 5:12-13). A mű tehát átfogóan, óriási tablóként festi le Krisztus lényét, szerepét, küldetését, helyét világunkban egészen a mennyei és földi világ egybeszerkesztéséig. Nincs még egy ilyen alkotás a zenetörténetben. Érdemes megismerni!
Itt meghallgatható a teljes mű, ami egészében véve gyönyörű zenei élmény, de akinek csak egy részletre van ideje, akkor a 1:29:18 percnél levő Halleluja kórus legyen az!
[1] Händel bibliai tárgyú oratóriumai: Eszter (1720), Debora (1733), Timotheus (1736), Saul (1738), Izrael Egyiptomban (1738), Messiás (1741), Sámson (1741), Belsazár (1743), József és testvérei (1744), Józsua (1747), Salamon (1749), Jephtha (1751). Apokrifokra írt oratóriumai: Júdás Makkabeus (1746), Zsuzsánna (1749).
