Könyvajánló: Szabó Magda – Az ajtó

Könyvajánló: Szabó Magda – Az ajtó

Hajnali két óra körül járt az idő. Álmosan hánykolódtam, valamiért nem tudtam visszaaludni. Arra már rájöttem, hogy nincs értelme erőltetni: izomból nem lehet elaludni. Fogtam hát aktuális szépirodalmi olvasmányomat, azt remélve, hogy néhány oldal után elálmosodom. Ám Szabó Magda könyve magába szippantott: körülbelül 150 oldal volt hátra, amelyet egy szuszra olvastam el ezen az álmatlan éjszakán. Egyszerűen nem tudtam letenni…

Nehéz szavakat találni, hogy miről is szól ez a nem mindennapi, önéletrajzi ihletésű regény. Leginkább talán a kapcsolatokról. Pontosabban a kapcsolódásról. Még pontosabban arról, hogy mennyire nehezen találjuk az utat egymáshoz. Noha egy idősebb házvezetőnő (Emerenc) és egy fiatal írónő (a narrátor) viszonyán keresztül tárulnak elénk azok az akadályok, amelyek távol tartanak bennünket egymástól, a felismerések mégis egyetemesek: minden emberi kapcsolatra érvényesek lehetnek.

Mi választ el bennünket a valódi, őszinte kapcsolatoktól? A felszínes vallásosság? A másikon való folytonos, mégis oly kevéssé felismert felülkerekedési vágy? A gyermekkori sebek lelki következményei? Esetleg a vélt vagy valós szégyenünk? Az, hogy félünk szeretni, mert kockázattal és fájdalommal jár? Vagy éppenséggel az, hogy nem tudjuk, mit jelent igazán szeretni valakit? – Az emberi lélek ezen mélységeibe próbál bepillantást nyújtani a könyv. A szerző azonban végig alázatos marad. Sosem azzal a céllal teszi ezt, hogy a szánkba rágja a választ, mintha ő tudná a végleges megoldást. Őszintén vet fel kérdéseket, amelyekre az olvasónak magának kell megfelelnie élete során.

A feszítő kérdés azonban mindvégig ott visszhangzik az ember szívében: miért zárjuk be azt a bizonyos ajtót egymás előtt?

Az alább olvasható részlet Szabó Magda: ,,Az ajtó” című regényéből származik (Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013, p. 60-74).

Muránói tükör

,,Emerenc késő este került elő, elvitte sétálni a megkönnyebbüléstől elképzelhetetlen hangokat kiadó állatot, aztán bekopogott értem, megkért, mennék át hozzá, valamit szeretne megbeszélni velem, amihez nem kell tanúnak a gazda.

– A napokban vendégem jön – kezdte. Altatás után ilyen az emberi hang, ilyen tagoltan valószínűtlen, mikor a botladozó tudatot erővel próbálja támogatni az elme. – Tudja, hogy a lakásba nem engedek be senkit, de azt, aki ide jön, nem ültethetem le itt, ahol most maga ül. Lehetetlen.

Tapasztalat tanított meg rá, sose faggassam semmiről, mert még kevesebbet árul el, megriad. Ha olyan vendéget vár, akit lehetetlen itt fogadnia, be viszont nem viheti, az nyilván nem akárki (…).

– Megengedi, hogy ott beszélgessek vele, magánál? Más elpletykálja, maga nem. Mintha a maguk vendége volna, úgy tennénk. A gazda aznap délutános, és ha maga megkéri, mindent eltűr. Megteszi? Tudja, hogy nem maradok adósa.

– Nálunk akar vendéget fogadni? – néztem rá. Felesleges kérdés volt, Emerenc pontosan fogalmazott, abszolút szabatossággal. Persze hogy azt akar.

– Csak azt vállalja, hogy az illető azt higgye, én is ott lakom, magukkal együtt. Viszek mindent, csészét, kávét, italt, magának nem kell adnia semmit, csak a helyet. Mondja, hogy igen. Megszolgálom. Mire a gazda hazajön este, már el is mentünk. Szerdán négykor. Lehet?  (…)

Hogy miért nem fogadhatja itt, az csak egy árnyalattal mélyítette a homályt, amelyet Emerenc amúgy is úgy viselt magán, mint egy nagykendőt. Vállat vontam, jöjjön az illető, remélem, nem kell strázsálnom, ha már azt megkívánja, hogy otthon legyek, és nem óhajt kettesben maradni vele. Hazafelé azon tűnődtem, hogyan fogadtatom el mindezt a férjemmel, aki ha valamit, a tisztázatlan dolgokat utálja a legjobban, mindent, ami nem lekerekített, nem biztos, nem igazolható, de ellenállás vagy tiltakozás helyett nevetett, számára is volt az ügyben valami bizarr, ami megmozgatta írói képzeletét. (…)

A jelzett napon Emerenc olyan volt, mint egy magát vaserővel fékező tébolyodott, de Viola se volt normális, aki mindenki hangulatát átvette. Az öregasszony tálcakendővel letakarva áthozott mindenféle tányért, tálakat, erre megdühödtem, megkérdeztem tőle, ha annyira titkolni való ez a bankett, mit hurcolja át a holmiját az utcán, nem leprás ő, nyilván a vendége sem az, hogy ne ehetnének a mi tányérainkról, a mi villáinkkal, ott a kredenc, vegye ki, amit kíván, teríthet az anyám ünnepi felszerelésével, az ezüsttel, mit gondol, sajnálom tőle? Nem köszönte meg, de megjegyezte, sose felejtett el semmi gesztust, se jót, se kedvezőtlent. Azt felelte, nem arról van szó, mintha ő titkolózni kívánna, csak azt nem szeretné, ha az illető azt látná meg, nincs körötte család, egyedül él, s nem óhajt magyarázkodni sem, miért nem nyit ajtót, vagy miért úgy lakik, ahogy. (…)

Otthagytam, bementem a hálószobába, feltettem egy lemezt, ne is halljam, amit nem látok. (…) Olvasni próbáltam, vagy ötven oldalt átlapoztam, mire gyanakodni kezdtem, Emerenc azt jelezte, meg akar ismertetni az ismeretlennel, de hát hol ez a vendég, és mit csinálnak ekkora csendben, Viola is csak hallgat, megjött ez egyáltalán? Majdnem egy óra telt el az Emerenc megjelölte időből, mikor végre ugatást hallottam, gondoltam, praktikus, hogy hideg pecsenyével várta a jövevényt, nem valami izgalmas meleg étellel, legalább friss maradt neki, tovább hallgattam a muzsikát, amikor egyszer csak megnyílt az ajtó, és Viola berohant, táncolt, nyugtalankodott az ágy körül, és szemmel láthatólag magyarázott valamit. Ez végképp különös volt, mert ha a vendég esetleg fél a kutyától, Emerenc valamelyik külső helyiségbe küldi, nem beengedi, mit csinálnak ezek odakinn, aminél az öregasszony nem tűri meg Violát? Hamar kiderült, mert a kutya után nemsokára ő is megjelent, arca nem árult el semmit, tudott ő olyan lenni, mint a süketnémák. Viola akkor már mellettem hasalt a franciaágy tetején, Emerenc meg se látta. Közölte, nem az jött, akit várt, az egyáltalán nem is jön, az ezermester futott át a villából, annak a telefonszámát érte el a hotel, ahol a vendége megszállt volna, s vele üzente meg neki, Emerencnek, a vendég látogatása üzleti okból az utolsó percben elmaradt, nem is érkezett meg Budapestre, ha újra aktuális lesz az útja, idejében küld értesítést.

Nekem számlálhatatlan hivatalos találkozásom maradt el amiatt, hogy a vendég végül is nem jött meg, nem találtam az ügyben semmi tragikusat azon kívül, hogy Emerenc feleslegesen adott ki egy jókora összeget, ám az öregasszony úgy vonult el, mint a tájfun, az ajtót is bevágta maga mögött, hallottam, hogy az előszobában úgy ordít az utánaosont kutyára, hogy fel kellett kelnem megnézni, mit szórakozik az állattal, végtére is Viola nem csinált semmit. Anyám szobájából, ahol a vendégnek terített, csörömpölés hallatszott, életemben először riadtam meg Emerenc szókincsétől, zuhogtak a szájából az átkok és trágár szidalmak. Benyitottam, de ott is maradtam a küszöbön. Dehogy bántotta a kutyát, mást átkozhatott, Viola az asztal mellett, anyám székében ült, és evett, Emerenc elébe húzta a tálat, a kutya kikapdosta a szeletelt pecsenyét, és falt, fél lábával az alátéten támaszkodott, mancsa meg-megcsúszott az asztalközépi muránói tálalótükrön, amelyet én még soha életemben, a legnagyobb ünnepen se raktam fel, s melynek közepén ide-oda billegett az ötkaros ezüst gyertyatartó. Viola időnként kiejtette a szájából a falatot, a tálalótükrön zsírnyomok közt kapkodott utána. Azt hiszem, életemben nem voltam ilyen dühös.

– Kotródj, Viola! Le a földre! Az anyám tükre, porcelánja! Mi folyik itt, Emerenc? Megháborodott maga?

Sem azelőtt, sem azután, halála perce közeledtéig nem hallottam Emerencet zokogni, akkor felsírt, én meg nem tudtam, mit csináljak, mert a kutya válságos pillanatokban sosem engedelmeskedett nekem, míg Emerenc el nem ismételte előtte a tiltó parancsot. Most is csak vacsorázott higgadtan tovább, Emerenc meg zokogva állt az asztal túlsó oldalán, Viola együttérzése jeléül rá-rápillantott, de azért csak evett, nem tudott ellenállni a válogatott falatoknak. (…) A kép oly abszurd volt, és olyan mértékig felbosszantott, hogy egyszerűen nem is tudtam magamat kifejezni. A saját kutyánk oda se figyel, ha utasítom, anyám szobájában az anyám asztalánál, egy ünnepre terített gazdag asztalnál ül és étkezik, időnként rá-rásandít a tálalóra, ahol egy nagy torta magasodik, és láthatólag azon tűnődik, hogy fogja azt onnan leszedni, mindeközben Emerenc zokog, megállíthatatlanul. Nem költhetett keveset, a tál ugyan már jócskán kiürült, de a romokból is látszott, nagyon megbecsülték itt a meg nem érkezett vendéget. Éreztem, ahogy egyre csak nő bennem az indulat, már-már kitörtem, mikor Emerenc egyszer csak végigtörölt az arcán, csapzott pillakoszorúján a keze fejével, aztán, mint aki nem szépen, átmenettel, hanem durva rázásra eszmél a narkózisból, nekiugrott a vígan falatozó kutyának, és összevissza verte a tálalóvilla nyelével. Elmondta mindennek, hálátlannak, hűtlennek, gyalázatos hazugnak (…), úgy megijedtem, hogy elkezdtem sikoltozni, de aztán az öregasszony leguggolt a kutya mellé, felemelte a fejét, megcsókolta a két füle között, Viola még felnyögött megkönnyebbülésében, és nyalta a kezet, amely összeverte.

Na nem, ez már túlzás, a rohamaihoz keressen más közönséget. Sarkon fordultam, megkértem, szíveskedjék eltüntetni a romokat az anyám szobájából, és ha nem túlzott kívánság, követhetetlen magánélete epizódjai mellékszereplőjéül ne minket válasszon, színpadul se a mi otthonunkat alkalmazza. Nem ennyire fellengzősen, de ilyesmit mondtam, megérthette. Meg is értette. Hallottam bentről, ahogy jár-kél, hogy mit csinál, azt persze nem tudhattam, később derült ki, az édességeket, a pezsgőt, amivel a vendégét várta, rakta vissza a jégre, meg a még érintetlen, másfajta sült húst tartalmazó tálat, nyilván nekünk; amibe Viola beleevett, kiürítette a kutya ételesdobozába. (…) Mikor beszólt bejelenteni, fordulnak egyet az erdő felé, már olyan volt, mint bármikor, állt a kutyával a küszöbön, és bocsánatot kért. Soha senkit akkora méltósággal, annyira alázat vagy megbánás nélkül elnézést kérni nem hallottam, utána mindig azt éreztem, tulajdonképpen kicsúfolt, meg azt is, talán nem ő, én követtem el valami hibát. Magyarázatot persze nem adott, úgy mentek el.

A férjem legyintett, mikor beszámoltam neki este, milyen volt Emerenc délutánja. (…) Vitte volna rejtelmes vendégét a saját előtér-klubjába, (…) most aztán hasztalan sütött-főzött rogyásig, nem jött a vendég. Vigyem csak vissza neki, amit a jégszekrényünkbe belepakolt, nem óhajt meg nem jelent vendég utáni maradékot fogyasztani, ő nem Viola.

Azt éreztem, igaza is van, meg mégse, persze tettem, ahogy kívánta, tálcára raktam, amit csak bírtam, hogy visszavigyem. Én is dühös voltam az öregasszonyra, de azt azért éreztem, ami itt aznap délután történt, bármi legyen is, Emerenc szemében maga volt a tömör iszonyat, én hallottam őt zokogni, s a távozása óta eltelt pár óra alatt lehiggadtam annyira, hogy a gyanú is feltámadt bennem: súlyosabb itt a baj, mint hogy érdemes volna a sérelmünket becézni. Amit láttam, a falatozó Violával, talán csak szemre volt olyan idilli kép, és másfajta mitológiai indulatot fejezett ki Emerenc lakomája, hiszen ha jól meggondolom, nem olyanok voltak ott az asztalnál, mint egy megjutalmazott, derék eb és a gazdája, hanem mint a görög hitrege két alakja valami rémes vendégségen (…).

Nehéz volt a tálca, alig bírtam miatta kinyitni a kaput, jól meg is néztek, míg vittem át az utcán. Emerenc nem látszott semerre, de zárt ajtaja mögül most kivételesen leplezés nélkül kihallatszott a mozgás, sőt az is, beszél, nyilván a macskájával társalgott, hisz Violának is mindig magyaráz. Bekiáltottam neki, sajnos nem tarthatom meg az ünnepi lakomát, visszahoztam, itt van az előtér asztalán, majd jöjjön ki érte. Akkor mégis kipréselte magát egy arasznyi résen, amely a macskáját a kijövetelben, a vendéget a benézésben gátolta, már a hétköznapi öltözéke volt rajta, nem az ünneplő. Egy szót se szólt, a lomoskamrának használt kis benyílóból előhozott egy óriási lábast, abba belekapart mindent, egybezúzta a tortát a hússal, a salátával, aztán a mosdójába vitte, és hallottam, amint bekanalazza a kagylóba, és leöblíti. (…) Akkor megint féltem Emerenctől, valóságos félelemmel. (…)

Azt éreztem, mikor hazaértem, olyat tettem, ami azért mégsem helyes, ami sértő. Nem kellett volna megengednem Emerencnek, hogy hozzánk hívjon ismeretlen vendéget, nem lett volna szabad asszisztálnom neki, hogy bárki előtt azt a látszatot keltse, családban él, nem egy szál egyedül, és tovább mélyítse követhetetlen rejtelmei homályát, de ha már megtettem, nem lett volna szabad az arcába vágnom azt, amit látni sem akart, amit nekünk ajándékozott, micsoda buta gőg szállja meg olykor az embert, talán könnyebben vészelte volna át ezt a nem értem, miféle válságot, ha azt érzi, volt mégis valami haszna az iparkodásnak, hiszen olyan ételt készített, amit ritkán látni nagyszállodák konyhájában is. Nem lett volna szabad visszadobnom neki semmit. Valaki ma megsebezte az öregasszonyt, okkal-e, ok nélkül, nem tudom, még az is lehet, mindennek logikus és egyszerű magyarázata van, épp csak Emerenc nem érti velem együtt, ő éppannyi mindent nem ért meg, mint amennyi más senki által fel nem foghatót azonnal magába fogad egy másodperc alatt. Miért ütöttem meg én is? Lám, Violát hogy összeverte, a kutya mégse vette rossz néven, pedig az állat mindent tud, annyi rejtelmes szálon, csatornán át érzékel. Lefeküdtünk, rossz kedvem volt, a férjem már rég aludt, én nem tudtam sem elaludni, se megbékélni. Visszaöltöztem, Viola a harmadik szobában az anyám ágya előtt azonnal felneszelt a mozgásomra, de nem nyítt, csak megkaparta az ajtót halkan, mint aki nem akarja, hogy a férjem felfigyeljen. Jó, menjünk ketten, kutyám, igaz, hogy csak egy ugrás, de nem szeretek én éjjel egyedül mászkálni.

(…) A kapu zárva volt, megnyomtam Emerenc csengőjét, várnom kellett, míg megjelenik, éjfél régen elmúlt, de láttam, az előtér lámpája még ég, s Emerenc nem vonul vissza, míg azt el nem oltja. Valóban hamar megjelent, álltunk a rács két oldalán, Viola szuszogott, feltette lábát a kőre.

– Beteg a gazda? – kérdezte Emerenc. Tárgyilagos, száraz volt a hangja, illedelmesen halk. Aludt a ház.

– Nem beteg. Be szeretnék menni.

Beengedett, a kaput bezárta utánunk, a lakásából jött, de persze most is gondosan be volt csukva az ajtaja. Viola lehasalt a küszöbön, belehelt az ajtórésen át a macskának. Szerettem volna valami szépet, békítőt mondani, olyasmit, hogy nem értem, mi történt, vagy történik itt ma, de sajnálom, hogy délután, mikor ő magánkívül volt valamitől, nem voltam okosabb, és bár nem tudom, mi dúlta fel voltaképpen, együttérzek vele. Nem jutott eszembe semmi, én csak papíron tudom, mit kell csinálnom, az életben nehezen találom meg a szavakat.

– Éhes vagyok – mondtam végül. – Maradt itthon valami étele?

Nap nem süt ki olyan váratlanul, olyan minden logika ellenére a vasszürke fellegek közül, mikor hirtelen megváltozik az idő. Elmosolyodott, akkor jöttem rá, milyen ritkán mosolyog. Először eltűnt a mosdójában, csobogott a víz, hallottam, tisztálkodik, Emerenc sose érintett meg ételt kézmosás nélkül, aztán kivágta a kamraajtót. Mint kiderült, nemcsak az ennivalót, az asztalneműt is ott tartotta polcokon. Viola ment volna utána, elkaptam a pórázát, az öregasszony ráparancsolt, maradjon, akkor lefeküdt. Emerenc sárga damasztabrosszal jött vissza, tányért, kést hozott, s nem annak a húsnak valami itthagyott részét, amiből a vendégnek tálra rakott, hanem erős fűszerekkel pácolt ismeretlen sültet. Elképzelhetetlenül ízes volt, ettem jó étvággyal, Viola megkapta a csontot. Bort is kínált, nem palackosat, öntötte demizsonból, megittam azt is, pedig nem szeretem az alkoholt, de ezen az éjszakán vagy mindent vállalnom kellett, vagy hiába jöttem. Én nem tudtam, kit alakítok az asztalánál, de azt igen, hogy most eljátszom valaki szerepét, azét, akit hiába várt, akiért minden fáradságot vállalt, iparkodtam jól megszemélyesíteni egy ismeretlent, akiről fogalmam se volt még akkor, kicsoda. Ketten gyúrtuk Viola fülét, játszottunk a tappancsaival, aztán mikor indulni akartam, Emerenc hazakísért, mintha Kőbányára indulnék gyalog, papucsban, pongyolában. Csak a kutyáról beszéltünk, mintha ez volna a legfontosabb akkor éjjel, Viola magatartása, értelmi képessége, csinos teste volt a téma, az elmaradt vendéget nem hozta szóba senki. Mikor elértünk a házunkig, Emerenc kezembe adta a pórázt, megvárta, míg belépek a kertbe, aztán lassan, tagoltan, mintha esküt tenne, utánam súgta ebben az irreális és reális elemekkel keveredő vergiliusi éjszakában, hogy ezt sose felejti el nekem.”

Cikk megosztása

Hozzászólás írása