Az alábbiakban Viktor E. Frankl ,,Mégis mondj igent az életre!” című művéből szeretnék veletek megosztani egy részletet. A feljegyzés és az egész könyv hátterét a pszichiáter auschwitzi koncentrációs táborban szerzett, saját tapasztalatai alkotják.
,,Ha az embernek már semmije sem maradt
Tovább-botorkálunk kilométereken át, hol a hóba süppedve, hol megcsúszva a jégen, egymást támogatva, kölcsönösen felsegítve, továbbcipelve, s bár egyetlen szó sem hangzik el többé, teljes bizonyossággal tudjuk: ebben az órában mindenki csak a feleségére gondol.
Időnként felpillantok az égre, ahol lassan elhalványodnak a csillagok, vagy kelet felé nézek, ahol egy sötét felhőtakaró mögött már dereng a hajnal. Most azonban minden gondolatomat betölti annak az alakja, akit fantáziám oly hihetetlen elevenséggel idéz elém, ahogyan azt korábban, megszokott életemben soha át nem éltem.
Beszélgetek a feleségemmel. Hallom a válaszait, látom a mosolyát, látom felszólító és bátorító pillantását és – valóság vagy nem – tekintete most ragyogóbban világít, mint az éppen felkelő nap. S akkor teljes lényem beleremeg a gondolatba: életemben először értem meg egészen annak igazát, amit oly sok gondolkodó úgy fogalmaz meg, mint hosszú élete során kikristályosodott végső bölcsességet, s amit már oly sok költő megénekelt; annak igazát, hogy a szeretet valahogyan létünk legmagasabb csúcsa, ahová élő emberként emelkedhetünk, a legtöbb, amivé földi életünk kiteljesedhet.
Most fogom fel igazán azon végső, legvégső tanítás értelmét, ami az emberi gondolkodás, költészet és a hit mindenkori üzenete: megváltás csak szeretet által és szeretetben lehetséges! S felfogom, hogy az az ember, akinek ezen a Földön többé semmije sem maradt, lehet boldog – még ha csak pillanatokra is -, ha bensőséges odaadással fogadja magába a szeretett ember képét.
Az elképzelhető, lehető legsivárabb külső körülmények között, olyan helyzetbe kényszerítve, ami lehetetlenné teszi, hogy tettek által valósítsa meg önmagát, olyan helyzetben, amiben (…) a teljesítmény egyedül a belső tartással elviselt szenvedésből áll, ilyen helyzetben is kiteljesedhet az ember a szeretetteljes szemlélődésben, abban a (…) képben való elmélyülésben, amit a szeretett emberről magában hord. Életemben először vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit is jelent valójában, amikor azt mondja az írás: Az angyalok boldogok a vég nélküli fenségesség határtalanul szerető szemlélésében”.
A részlet Viktor E. Frankl: ,,Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban” című könyvéből származik (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016).
