Miért futunk?

Az egész akkor kezdődik, mikor megszólal a fejedben az a Hang. Már túl vagy a rajt izgalmán, az első kilométerek adrenalintól fűtött tempóján. A tömeg ritkul és már a féltávot is elhagytad. Már nem repülsz az út felett, most már érzel minden egyes lépést és ez az érzés egyre kellemetlenebb. Akkor súg a füledbe, először halkan és suttogóan egy belső hang: “Állj meg!”. Először könnyen és gyorsan lerázod magadról ezt a gondolatot, gyorsan ránézel az órádra, a tempó szuper. De belül már érzed, hogy a világod menthetetlenül sötétedik. Ahogy a fáradtság lassan, de biztosan terjedni kezd a testedben, elhalványulnak a színek. Habár körülötted emberek vannak mindenhol, belül kezdesz magadra maradni. “Állj meg!” – szólal meg újra a hang. Erősödő, karcos hangján befészkeli magad az agyad közepébe. És tudod, hogy onnan most már nem is fog elmenni. Újabb csekkolás az órádra, a tempó terv szerint halad, de nincs már időd ezen gondolkodni, mert az erőidet csatasorba kell rendezned a belső ellenség ellen, amely egyre követelőzőbben ismétli újra meg újra: “Állj meg!”. Mész tovább. Már nem pacsizol a szurkolókkal, nem mosolyogsz a fotósra, mert az elmédben kitört a háború. És a kilátások nem kecsegtetnek túl sok jóval. Mostanra szinte minden gondolatodat foglyul ejtette a Hang, ami semmi mást nem akar, csak hogy add fel. Rövid időkre el-el tudod hallgattatni az érveiddel és a miértjeiddel, de lassan felőröl a válaszaival. Te pedig csak gyengülsz és gyengülsz. Tested egyre nehezebben hajtja végre az utasításokat. Fogyatkozó erőidből egyre nagyobb szeletet követel a feladat, hogy a tagjaidat a cél felé hajtsad. Izmaidból lassan minden idegszálon a Hang parancsa fut be az agyadba, vele kórusban ordítják: “ÁLLJ MEG! ADD FEL!”

És akkor megtörténik. Derék erőfeszítéseid dacára megérkezel gödör aljára. Teljes sötétség borul a gondolataid helyére. Mert itt gondolatok már nincsenek. Az erő elfogyott. A tested elárult. A Hang ellenállás nélkül dübörög minden porcikádban és úgy tűnik, senkinek és semminek nincs ereje ellenállni. Ekkor, ott, a gödör alján, a fagyos sötétben, találkozol önmagaddal. A valódi, mezítelen önmagaddal. Álarcok, társadalmi előírások, szerepek és a színjátékok nélküli önmagaddal. A megpróbáltatások izzó kohóján kívül sehol máshol nem találkozhatsz vele. Csakis az erőtlenséggel, reménytelenséggel, sötétséggel kikövezett út végén. De most előtted áll. Belenézel a szemébe – a saját szemedbe – és felteszitek a kérdést: “Most mit tegyünk?”. Győzni akartunk, nem feladni. De folytatni lehetetlen. Feladni könnyű. A döntés a tiéd. Ez a döntés az utolsó kis szikra, ami a tiéd maradt a körülmények sötét, hideg és félelmetes tengerében. És tudod, hogy ezért a döntésért jöttél ide.
 
Folytatod. Úgy döntesz, hogy amíg mindent el nem borít a sötétség, amíg csak egy utolsó pislákoló fény is marad a te hatalmadban, küzdeni fogsz. A szavak elfogynak.

De egy pillanattal később valami váratlan történik. Bármennyire is lehetetlennek tűnik, egy ismeretlen helyről megmagyarázhatatlan módon erő támad. Újra érzékeled a külvilágot. Egy gyors pillantást vetsz az órádra, és legnagyobb meglepetésedre fokozod az iramot. Nem küzdesz a Hanggal, a mondandója már süket fülekre talál. A következő frissítőpontnál futva iszod meg a feléd nyújtott pohár vizet és már diktálod is a tempót tovább. Döntésed szikrája káprázatos világossággá válik a fejedben és nem tűri meg a sötétséget. Nem érted, pontosan mi is történik benned, de valahol mélyen érzed, hogy az emberi létezés szavakkal nem kifejezhető, fő kérdésénél jártál – és jól feleltél. Az utolsó szakaszon valószerűtlenül gyorsan futsz. De már nem kutatod az okokat és a miérteket. Megértetted, hogy a te valódi feladatod csak és kizárólag az, hogy eldöntsed, merre mész akkor, amikor az útelágazás a helyes út és a könnyű út közötti választásra késztet.
 
Átfutsz a célon. Rányomsz az órádra, átveszed a feléd nyújtott vizet. Ahogy sétálsz tovább, egyre több futóval találkozol. Mindannyian beértetek. De hogy valójában ki győzött, az a külső szem számára láthatatlan. Néhányukkal összenézel. Egy pillantás elég ahhoz hogy lásd: ugyanazt a csatát vívtátok. Azt kérded, hogy miért futunk? Nem igazán lehet elmondani. Neked is át kell élned, hogy megértsd.

Benkovics Péter
netamin.hu