Az utóbbi időben nincs olyan hét, hogy megbízható médiumokban ne jelenne meg legalább két-három vészjósló cikk az egész emberiséget fenyegető környezeti katasztrófáról. Globális felmelegedés, gleccserek olvadása, üvegházhatás, éghajlatváltozás, termőföld-erózió, növény- és állatfajok kipusztulása, őserdőirtás, óceánban úszó szemétszigetek, a környezetben és az élő szervezetekben kimutatott méreganyagok, az ivóvízkincs fenyegetettsége – hogy csak a leggyakoribb témákat említsük.
Neves tudósok kongatják a vészharangot, nem ritkán az emberiség kipusztulásának lehetőségével figyelmeztetve a helyzet súlyosságára. Az ENSZ nemrég lezajlott lengyelországi klímakonferenciáján például a természetfilmjei révén mindenki által ismert David Attenborough beszélt arról, hogy civilizációnk hamarosan összeomolhat, ha sürgősen nem változtatunk. Nem túlzás tehát, hogy egyfajta világvége-hangulat van kialakulóban. Az elnevezése révén is rátesz erre egy jó nagy lapáttal a Végítélet órája. A Nobel-díjas tudósok által gondnokolt jelképes óra azt mutatja, milyen közel került az emberiség egy visszafordíthatatlan globális katasztrófához. 2019 elején 2 percre voltunk a világvégét jelölő éjféltől.
Érdekes és tanulságos kitekintenünk mindezek kapcsán a veszélyre figyelmeztető természettudósok által hol öntudatlanul, hol tudatosan használt vallási-apokaliptikus nyelvezet eredetére. Alapvető tudnivaló e tekintetben, hogy a közelebbről-távolabbról a bibliai kinyilatkoztatásból táplálkozó nyugati vallások lineáris történelemszemléletűek. Ez azt jelenti, hogy – szemben például a gigászi időciklusokban gondolkodó keleti vallásokkal – a Biblia szerint a történelmünknek van kezdő- és végpontja: az előbbi a teremtés, az utóbbi az isteni igazságszolgáltatás. A kettő között nemcsak az egyes emberi életek, de maga a történelem is jellegzetes, erkölcsi igazságokat megjelenítő pályát fut be. A történelem végét, avagy a világvégét a prófétai könyvek nem valamiféle misztikus, értelem felett álló eseményként írják le, amely Isten kiszámíthatatlan akaratából szakad egyszer csak az emberiség nyakába. Nagyon is megérthetőnek, ok-okozati összefüggések eredményének mutatják be a végső pusztulást: az emberi önzés keserű gyümölcsének korszakokon átívelő beéréseként, a világ és a társadalom élhetőségének etikai okokra – röviden: a bűnre – visszavezethető ellehetetlenüléseként. A Biblia profetikus szakaszaiban különösen is megszólító, hogy többször mintha kifejezetten ökológiai szemléletet tükröznének: „A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket” – olvassuk például Ézsaiás könyvében (24,5); Jelenések könyve pedig azok ítéletéről tudósít, „akik a földet pusztítják” (11,18). Lehetséges, hogy a felvilágosult tudomány által nemrég még a mesék és mítoszok területére száműzött bibliai világvége-üzenet nem is áll olyan távol a mai tudósok szintén erkölcsi – szemléletbeli és gyakorlati – változást sürgető szuperracionális összeomlás-víziójától?
