John Steinbeck Édentől Keletre c. fő művében az alábbi gondolatot tárja elénk: „Az igazság gyors fájdalma elmúlhatik, de a hazugság lassú, maró gyötrelme végtelen, kiapadhatatlan fájdalom.”Miért választjuk hát mégis megannyian az igazság helyett a hazugság művészetét? Ki az, aki fájdalmat kíván magának? Mindannyian boldogságra és békességre vágyunk. Az igazsággal való szembenézéstől való félelmünk miatt azonban egy másik utat választunk. A tagadás és leplezés útját.
Mindennemű erkölcsi tanítást kihagyva az egyenletből, pusztán józan paraszti ésszel megközelítve, hozhat maradandó boldogságot és békességet a hazugság vagy annak bármilyen formája? A tagadás is egyfajta hazugság, amit valami előny megszerzése érdekében teszünk. Önmagunk valódi felvállalása helyett sokszor olyan képet mutatunk a másiknak magunkról, amiről azt hisszük, hogy az elfogadható és szerethető. Egy másik előny lehet a büntetés elkerülése. Milyen könnyen csúszik ki a szánkon: „Nem én voltam, nem az én hibám!” És abban a pillanatban már a felelőst is megtaláltuk, aki természetesen csakis egy másik ember vagy a körülmények lehetnek, ugyebár!? Vagy gondoljunk arra, amikor a legutóbb szembesítettek minket egy hibánkkal. Nem az játszódott le legtöbbünkben, hogy rögtön tagadtunk és azonnal magyarázkodásba kezdtünk, hogy bizonyítsuk annak ellenkezőjét? Költői kérdésként teszem fel: Békességet szül ez lelkiismeretünkben? Ámítással, leplezéssel megnyerhetjük ugyan az egész világot is, de ha lelkünkben kárt vallunk, mit fog az érni?
Jól tudhatjuk, hogy nem igaz a fenti egyenlet. A hazugság soha nem egyenlő a boldogsággal és békességgel. Akkor sem, ha a legkisebb füllentésről van szó. A matematika nem hazudik. 2 + 2 az mindig 4. Soha nem lesz 4,0001 sem. Az egyenletünk is csak úgy lesz helyes, ha a hazugságot elegyítetlen, vegytiszta igazsággal helyettesítjük. „Az emberek egyik legfőbb törekvése, hogy mindent viszonylagossá tegyenek, s azután teljes erővel láthassanak neki önző céljaik kíméletlen véghezvitelének, másokat, de közben legfőképp magukat is sebezve.”[1] Azonban egyedül az igazság képes megteremteni lelkünkben a valódi boldogság és béke érzését. Azt hiszem, különösebben azt sem kell ecsetelni, hogy miért ágállunk mégis ellene annyiszor. Mert fáj az igazsággal való szembesülés. Annyira félelmetes ez számunkra, hogy inkább megteszünk mindent – még akkor is, ha az hosszú távon sokkal nagyobb gyötrelemmel jár –, csak ne kelljen szembenézni önmagunkkal. Az egyik legnagyobb gondolkodó, Blaise Pascal így fogalmazta ezt meg: “Minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában.” Ehelyett inkább addig megyünk az önbecsapásban, hogy a szánkkal ugyan hajlandóak vagyunk elismerni hamisságainkat, de közben szívünk dagadozik a dactól és büszkeségtől. Ez talán a legfélelmetesebb és legnehezebben leleplezhető módszerünk az igazság elutasítására. Akkor mi menthet meg?
Lelkigondozóként sok emberrel találkozom, akik valami lelki gyötrelmükkel keresnek meg. Az ő és a saját tapasztalataim alapján is arra a következtetésre jutottam, hogy valamiért el kell jutnunk a gödör fenekére ahhoz, hogy pozitív irányú változás kezdődhessen életünkben. Nem gondolom, hogy ez törvényszerű, mégis olyan világban élünk, ahol sokunknak át kell esni valami megrázkódtatáson vagy traumán, hogy belássuk végre: tehetetlenek vagyunk önmagunkkal szemben és kicsúszott az irányítás a kezünkből. El kell jutnunk hibáink, bűneink bölcs és mentegetés nélküli belátásáig, hogy ne maradjon semmilyen fegyver a kezünkben, amivel vagdalkozhatunk. Ha boldogok akarunk lenni, feltétlenül el kell jutnunk idáig. Ez az első számú feltétele az örömmel teli, valódi békességet nyújtó életnek, amely nem emberi bölcsességen, sem nem emberi igyekezeten épül fel, hanem KIZÁRÓLAG az igazságon alapulhat.
[1] Reisinger János: A lelkiismeret, 73. old. Bibliaiskolák Közössége, 2005.
