A bizalomról szólva – főleg ilyenkor, karácsony táján – könnyű belecsúszni lapos lelkizésbe. Hogy elejét vegyük az ilyen aggodalmaknak, felütésként álljon itt egy vitathatatlanul eredeti gondolkodó meglátása. Szent Ágoston írja Vallomásaiban: „Mennyi temérdek dolgot elhiszek, pedig egyiket sem látom, s nem voltam ott, amikor történtek. Mennyi ilyen adat van a világtörténelemben, az országok és városok történetében, aminek mind nem voltam tanúja; mennyit elhiszek barátaimnak, az orvosoknak, s általában az embereknek, s ez így van jól, mert e bizalom nélkül mozdulni sem tudnánk az életben.” A híres „credo ut intelligam” (hiszek, hogy értsek) elv köszön itt vissza, mégpedig évezredes filozófiai problémát idézve meg, amely ugyanakkor közelről érinti a mindennapjainkat is. Hogyan szeretjük meghozni a döntéseinket? Racionálisan, a szükséges információk birtokában – hangzik a józan válasz. Mindig megszerezhetők a szükséges információk? Távolról sem, sőt, a rendelkezésre álló információk hitelességét sem tudjuk minden határon túl ellenőrizni. Gondoljunk például egy éttermi ételrendelésre, ahol nem látunk bele a konyha „kulisszatitkaiba”, vagy egy használtautó-, esetleg lakásvásárlásra, ami kisebbnagyobb mértékben szintén zsákbamacska. Akár olyan emelkedettebb dilemmák is eszünkbe juthatnak, mint a pálya- vagy a társválasztás.
Könnyű belátni, hogy aki csak abszolút biztos döntést hajlandó meghozni, az sohasem fog dönteni. Egyszerűen azért, mert sohasem kerül annyi információ birtokába, hogy tökéletesen kiküszöböljön minden kockázatot. Ha – szigorúan gondolatkísérletként – feltételezzük is, hogy valaki mindent tud a múltról és jelenről egy adott kérdés kapcsán, akkor még mindig ott lenne a jövő, ami menthetetlenül bizonytalan. Végső soron tehát, ha különböző módokon is, de mindnyájan az anekdotabeli filozófus morfondírozásával kell, hogy szembenézzünk, aki az anekdota szerint kijelentette, hogy nem akar vízbe menni mindaddig, amíg nem tanult meg úszni. Úgy kell a vízbe mennünk, vagyis a döntéseinket meghoznunk, s általában élnünk és haladnunk a jövő felé, hogy nincs bizonyosságunk. Így elkerülhetetlenül valamiféle hitet, bizalmat kell táplálnunk a körülmények, a másik ember, a jövő, avagy a létezés iránt. „E bizalom nélkül mozdulni sem tudnánk az életben” – csenghet itt újra a fülünkbe Szent Ágoston megfogalmazása. Aki elutasítja ezt a fundamentális hitet, illetve bizalmat, az nemcsak a döntéseit lehetetleníti el, hanem az életét is. (Beszédes, hogy az extrém kételyt jobbára nem extra racionalitásnak nevezzük, hanem csak paranoiának.) „Nos, amikor a holnapért és a bizonytalanért dolgozunk, észszerűen cselekszünk…” – összegezhetünk Pascallal, majd nyomában egyik elemzőjével: „A tiszta racionalizmus abban téved, hogy meg lehet úszni a világ dolgairól való gondolkozást a kockázat – a szakadék átugrása – nélkül: akár vallásos ez a kockázat, akár tudományos vagy világi.” „Az igaz az ő hite által él” – olvashatjuk a tovább aligha tömöríthető végkövetkeztetést a Bibliában, immár nem csak vallási sztereotípiát hallva ki belőle. A bizalom (avagy a hit) képes realizálni a lehetőségeket. Általa válhat valóra az ételmérgezés nélküli ebéd az étteremben éppúgy, mint a tudós homályos sejtésének tudományos igazsággá bontakoztatása vagy akár a transzcendens várakozás. Summa summárum: általa válik élhetővé az élet. A bizalom (hit) tehát valóban nem csupán alacsony röptű prédikációk kedvelt témája, hanem; létfeltétel.
