Az idei Oscar-gála díjnyertes filmje, a Peter Farrelly rendezte Zöld könyv – Útmutató az élethez a szakmát is meglehetősen megosztotta. Egyes kritikusok szerint a film azt bizonyítja, hogy „semmi új nincs a nap alatt”. Pusztán egy jól eladható témával, a szerepekhez jól eltalált színészekkel, klasszikus történetmeséléssel megfogták a 80%-ban 60 év feletti Amerikai Filmakadémia tagjait. Az sem győz meg sokakat, miszerint a film az USA ’60-as évekbeli emberjogi témáját, a színes bőrűek szegregációját „porolta le”, ami ekkor főként a déli államokban volt jellemző. Ma ennél sokkal „modernebb” témájú és szélesebb közönségsikert elnyert filmek szolgáltak volna rá a legfőbb elismerésre, mint például a híres popsztár, Lady Gaga főszereplésével rendezett Csillag születik, vagy a Queen együttes legendás frontemberéről, Freddie Mercuryról forgatott Bohém rapszódia című filmek. De lássuk csak, vajon mi foghatta meg mégis a zsűri többségét – ami számunkra is figyelemre méltó lehet –, hogy az idén a Zöld könyv vihette el az Oscart?
A film forgatókönyve valós személyek történetére épül. Tony Lip Vallelonga (Viggo Mortensen) egy belvárosi éjszakai bár kidobófiúja, aki leginkább az öklével szereti elsimítani a konfliktusokat. A Copacabana lokált épp egy ilyen túlkapása miatt kellett egy időre bezáratni. Amikor egy kis mellékes munkát ajánlanak neki, örömmel elvállalja, ám a feladatról kiderül, hogy nem olyan egyszerű, amilyennek tűnik: egy neves afroamerikai zongorista, dr. Don Shirley (Mahershala Ali) sofőrje lesz, aki az amerikai Délre indul turnéra – oda, ahol nem szívesen látják az olyanokat, mint ő.
A két férfi stílusa, neveltetése és életvitele merőben más. Tony, az olasz származású amerikai bevándorló New York egyik lepattant negyedében, Bronxban él, népes és hangos rokonai körében. Már a film első perceiben kiderül, hogy erős ellenszenvvel viseltetik a színes bőrűek és a „másság” iránt. Az amerikai életvitelhez szokott vagány digó az a típus, „aki előbb üt, aztán gondolkodik”. Nem éppen választékos szókincse, stílusa, életvitele a tipikus amerikai fogyasztói kultúra jegyeit viseli magán: bármit csinál, cigi lóg a szájából, kivéve, ha nincs tele hot doggal, hamburgerrel, pizzával vagy KFC-csirkével. Mindezekkel együtt szerethető figura.
Fehér sofőr egy fekete alkalmazásában
Utcára kerülve egy alkalmi munka meghirdetésére felkeresi dr. Shirley színes bőrű zongoraművészt, aki sofőrt és személyi testőrt keres két hónapra déli turnéjára, oda, ahol a színes bőrűek nem léphetnek be bárhová. Külön kis füzet – a Zöld könyv – alapján csak a számukra kijelölt motelekben, szállókban, szórakozóhelyeken „vendégeskedhetnek”. A színes bőrű zongorista a sofőrjével épp ellenkező karaktert testesít meg: előkelő lakásban, a Carnegie Hall koncertterem feletti lakások egyikében, pazar bútorok és műtárgyak között él magányosan. Arisztokratikus, visszafogott modorából, rezignált, kifinomult kommunikációjából már első találkozásuk alakalmával is kiderül: világok választják el a két karaktert egymástól. „Hantás” Tony az első alkalommal jól leplezi előítéletét a különös „művésszel” szemben, de anyagi kiszolgáltatottsága és a különös „kaland” reményében végül igent mond a nagy utazásra…
A film korhűen, jól eltalált retró stílusban ábrázolja a ’60-as évek Amerikáját. Csak később rajzolódik ki, hogy hiába a fehérek és feketék közötti, immár száz évvel ezelőtt törvénybe foglalt jogegyenlőség, a déli államokban ez még mindig nem vált mindennapi gyakorlattá. A film azonban egyáltalán nem valami emberjogi propaganda kíván lenni. A szomorú társadalmi állapot, úgy tűnik, inkább csak hátteréül szolgál valami fontosabb mondanivaló kifejezésének.
„Hőseink” egy szép Cadillackel autóznak egyre délebbre, hol előkelőbb, hol középszerűbb koncerttermekbe, gazdag kerti partikra, ahol a nyúlánk és elegánsan megjelenő zongorista két társával és virtuóz játékával rendszerint elkápráztatja a fehér közönséget.
A film nagyrészt a két karakter, a sofőr és a zongorista kapcsolatára fókuszál: Tony a laza, bőbeszédű vagány – aki mindig tömi magát valamivel, még vezetés közben is –, aki nehezen tud mit kezdeni a színes bőrű „dokival”, távolságtartó megbízójával, aki kezdeti, kissé felsőbbrendű magatartásával próbálja jobb modorra, kulturáltabb viselkedésre nevelni sofőrjét. Első benyomásunk az, hogy inkább az előítéletes, fellengzős Tonynak van tanulnivalója az általa eddig lenézett „fekete bőrű” zsenitől – ahogy a sofőr ezt egyre inkább felismeri. De ennél azért jóval mélyebbre megy a film…
A Zöld könyv – útmutató feketéknek
Ahogy egyre délebbre autóznak, előkerül az a bizonyos Zöld könyv, amelyből arról tájékozódhatnak, hol szállhatnak meg színes bőrűek… Egyre lepukkantabb, osztályon aluli motelekben, szálláshelyeken kénytelenek éjszakázni, és az elegáns ruhákban megjelenő művésznek egyre megalázóbb helyzetekkel kell szembesülnie. Elsőként egy gazdag kerti parti koncertszünetében dr. Shirley a folyosó illemhelyére igyekszik, mikor a házigazda kifelé mutatva figyelmezteti: neki a kerti budi van fenntartva. Rendkívüli tehetségéért rajongó közönségének csodálata csak a színpadig tart.
Majd egy éjszaka valaki rémülten értesíti Tonyt, hogy főnökét egyik kocsmában a fehérek már majdnem halálra verik. A sofőr itt bizonyíthatja elsőként bátorságát és rátermettségét testőri szerepében. A magányos zseni itt, délen is próbálgatja szabadsága szárnyait, mígnem a városi rendőrkapitányságon találjuk, foltosra verve, mert meleg kapcsolatba lépett egy fiatal fehérrel. Nem kevésbé drámai jelenetnek lehetünk tanúi akkor is, amikor az egyik előkelő étteremi koncert után a színes bőrű zongorista a helyszínen vacsorázni szeretne, de közlik vele fehér bőrű házigazdái, hogy neki itt nem szolgálhatnak fel ételt. Ekkor kezd egyre közelebb kerülni a két külön világ. Tonyt egyre jobban felháborítja ez az álságos fehér szegregáció. Teljes empátiájával színes bőrű útitársa mellé áll, s védelmére kel, ahol és ahogyan csak lehet, de kemény falakba ütközik ő is. Sőt, nehezen tudja feldolgozni természetéből adódó hevességével és durvaságával, hogy színes bőrű megbízója miként viseli olyan szelíden és méltósággal megaláztatásait. Az egyik éjszakai igazoltatás közben Tony behúz az egyik rendőrnek diszkriminatív fellépése miatt, így mindketten fogdába kerülnek.
„Feketébb vagyok a feketéknél!”
Több, közösen megélt kiszolgáltatottságuk és megaláztatásuk során ismerik fel mindketten, hogy bőrszínüktől függetlenül közös a sorsuk. Tony egy ízben így fakad ki: „…feketébb vagyok a feketéknél. Nyomorúságos körülmények közé születtem, és csak nagy áldozatok és megaláztatások árán tudom eltartani a családom… Nekem nincs olyan pazarul kialakított palotám, mint neked…!” A fekete zongorista őszintén rákontráz. Felpanaszolja kínzó magányát, mostoha gyermekkorát, szomorú jelenét, hogy a feketéknek nem lehet elég fekete, a fehéreknek elég fehér… Ezek az őszinte kiborulások segítik mindkettőjüket az elfogadásban. Felismerik, teljesen mindegy, kinek milyen a bőrszíne, hol született, honnan jött. Az emberi élet kiszolgáltatottságában mindannyian részesek vagyunk. Mindannyian szenvedünk saját belső magányunktól, sebezhetőségeinktől, anyagi-lelki szükségleteink kielégítetlenségétől, saját született természetünktől… Mindannyian feketébbek vagyunk a feketéknél, illetve fehérebbek a fehéreknél, ha igazán merünk önmagunk lenni. Ha igazán megismerhetjük, csak akkor fogadhatjuk el egymást.
Ha a filmes szakma szerint nem is a legnagyobb remekmű kapta az idei Oscart, a film azt mindenképpen bizonyítja, hogyan lehet egyszerűen, őszintén, kedvesen és humorral ábrázolni mély mondanivalót. Lehet, hogy a másik emberben első látásra sok ellenszenves, visszataszító tulajdonságot látunk, azonban ha valaki megérzi, hogy így is elfogadják, csodákat művelhet mindez benne-bennünk…
