„Van olyan, aki beszél hasonlókat a tőrszúrásokhoz, de a bölcseknek nyelve orvosság” – olvassuk a példabeszédet a szavak erejéről. Olyan fundamentális igazság szólal itt meg, amit mindenki messziről ért, és feltehetőleg egyet is ért vele, hiszen ki ne ismerné a bántó és a kedves beszéd közötti különbséget. Ám egy kissé jobban elmélyedve ebben a többezer éves kijelentésben, az üzenetének további, mélyebb rétegei is feltárulhatnak. Igen érdekes konklúziókhoz vezet például, ha arra gondolunk, hogy a beszéd kapcsán gyerekkorunktól kezdve annak tartalmi igazságát, vagyis az igazmondást állították elénk szinte kizárólagos etikai követelményként. És ez a súlypontozás a felnőttek világában sem változik, legalábbis ami a társadalmi együttélés írott szabályait illeti: a törvény is csak a tartalmi igazságot méltányolja, illetve a tartalmilag hamis kijelentéseket bünteti. Ezen a ponton nyílik meg a tőrszúrásokhoz és az orvossághoz hasonló szavak megkülönböztetésének egy árnyaltabb üzenete. Mert noha vitathatatlan, hogy a hazugság visszataszító, és beszédünknek igaznak kell lennie, ám igazat mondani többféleképpen lehet. Lehet úgy is, hogy szavaink tőrszúrásokként hassanak, és lehet úgy is, hogy gyógyítsanak. Csupán egyetlen, már-már végletesen egyszerű példával élve, gondoljunk arra, mennyire másképpen cseng, ha valaki kudarcát – például gyermekünk gyenge iskolai szereplését – így kommentáljuk: „Már megint elrontottad, mint legutóbb is!”; vagy pedig ilyen szavakkal térünk felette napirendre: „Most sajnos nem sikerült, de legközelebb majd jobban nekigyürkőzünk, és biztosan sikerülni fog.” Ugyanannak az eseménynek tartalmilag egyformán igaz megfogalmazásairól van szó, mégis ég és föld a különbség. Az első esetben a szavak ledorongolnak, és mintegy beleégetik a kudarcot a kárvallott tudatába, megágyazva egyszersmind a következő bukásnak, míg a másik megfogalmazás vigasztaló és bátorító: a siker lehetőségére irányítja a tekintetet. A gondolatindítóként idézett bölcsességre visszatérve, az igaz és a hamis kategóriáin túlmenően tehát minden jel szerint léteznek finomabb, nehezebben megragadható, de nem kevésbé valóságos, és életünket legalább olyan mélyen érintő etikai kategóriák a szavak használatát illetően. Pusztít vagy gyógyít a beszédünk? Amint jól tudjuk, a tények makacs dolgok, de bár ugyanilyen jól megtanulnánk, hogy szavaink helyes megválasztásával a mégoly makacs tényeknek is adhatunk más kifutást, mint amerre természetes nehézkedésüknél fogva gravitálnak. Nyelvünk fogalmi és strukturális arzenálja kellően gazdag ahhoz, hogy akár még a rosszat is jóra lehessen fordítani általa. A kérdés sokkal inkább az, hogy ki-ki felfedezi-e ezt a karnyújtásnyinál is közelebb levő kincset, és kifejleszti-e magában a jobbításhoz, gyógyításhoz szükséges szellemi-nyelvi leleményt, hogy – egy, a gondolatindítóhoz hasonló, másik példabeszéddel élve – az ő beszédére is teljesüljön: „Lépesméz a gyönyörűséges beszédek, édesek a léleknek és meggyógyítói a tetemeknek.”
Gyógyító szavak
