Hála??? Azért kezdem három kérdőjellel a gondolatsort, mert úgy vélem, talán ez fejezi ki legjobban, mit gondolunk a háláról. Gondolkodunk még egyáltalán rajta? Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mennyi hála lakik a szívünkben. Mai korunk egyik legnagyobb tragédiája, hogy elfelejtettük, mi is az a valódi hála!
Pedig még létezik! Tudom. Néha meg is tapasztalom. Itt-ott. Csöndes, magányos falvakban, nagyvárosok félreeső zugaiban, emberi szívek pókháló lepte rejtekében.
Hiába is keresnénk máshol, nyomát sem találjuk. Valami egészen mást viszont igen. Utcai beszélgetésfoszlányokban, a rádióból szóló dalokban, az arcunkba ordító reklámokban, szánkat elhagyó szavainkban mintha csak ugyanazt az üzenetet vélnénk felfedezni: NEKEM EZ JÁR! Sőt! Nem csupán ennyi jár nekem, hanem még jóval több is! Mindig a legjobb, a legújabb, a legdivatosabb. Sőt! Még az is jár nekem, ami a tiéd. Mert nekem még nincs elég. SOSEM ELÉG!
Valaki találóan így fogalmazta ezt meg: “Az ember legjobb meghatározása: kétlábon járó, hálátlan élőlény.” Ha nem a hála tölti be lényünket, akkor KÖVETELŐZŐEK vagyunk. Törvényszerűen. Ez pedig egy olyan ördögi körbe vezet, amiből nehéz a kiszállás. Ha rálépünk erre az útra, akkor nincs megállás. Mert akkor mindent magamnak akarok. Még kedves is azért vagyok, mert ÉN akarok valamit a másiktól. Szeretetet, törődést, figyelmet, elismerést, időt, megértést, pénzt, szabadságot. Leönthetem persze ezt az önzetlenség mázával. Még az is lehet, hogy az indítékaimban őszinte önzetlenség is van. Kicsit. Alapvetően azonban mindezeket nem én akarom adni, hanem ÉN akarom kisajátítani. MAGAMNAK. Ha hálás vagyok, akkor még abból is adni akarok, amim nincs. Ha követelőző vagyok, még a felesleget is sajnálom a másiktól.
Egy kedves ismerősöm mesélt egyszer egy szép történetet az igazi háláról. Ide kívánkozik most.
Jó pár évvel ezelőtt Erdélyben járt és előadás-sorozatot tartott több faluban is. Az egyik nap egy szegény család hívta meg őt ebédre, amit el is fogadott. Ünnepnap volt éppen. Ebédhez készülődtek. A családfő – szokásukhoz híven – hálát kívánt adni étkezés előtt és a következőket mondta: „Hálásak vagyunk, hogy kétfogásos ebéddel szolgálhatunk kedves vendégünknek. Hogy van vajas kenyér is és lekváros kenyér is az asztalon.”
Igen. Ilyen az igazi hála! Megelégedettség, ami szabadsággal jár. Felszabadulok ugyanis a kényszeres és önző birtokvágy és hatalomvágy megkötözöttsége alól. Nem arról beszélek, hogy ne lenne helyénvaló jobbra törekedni. Csak arról, hogy nem mindegy, milyen indítékok vezérelnek, és miben akarok jobb vagy több lenni! Nem azt tapasztaljuk ugyanis, hogy hiába van egyre több javam, mégsem okoz igazi, maradandó boldogságot? Ideig-óráig talán. Aztán a kényszer újra kopogtat az ajtón és követeli a maga jussát. Jobbat, újabbat, szebbet, többet. Aztán újra és újra. Mi ez, ha nem valami rabság?
Szabadulni vágyunk ebből? Van kiút! Legyünk hálásak mindenért, amink van! A hála majd felemeli szívünket és lelkünket és megtöri az önzés ördögi körét. Nem a hála fakad viszont természetszerűleg belőlünk. Ehhez tudatosan számba kell vennünk, hogy mi mindenért mondhatunk hálát. Annyiszor tegyük ezt és gyakoroljuk, amennyiszer csak kell. Mert mi annyi mindent megszoktunk és ezért elfelejtkeztünk már rég arról, hogy a dolgok, amelyek körbe vesznek minket, nem is annyira magától értetődőek. A gyermekeink mosolya, a párunk támogatása, egy lágy szellő simogatása, a puha, őszi napfény, a tető a fejünk felett, a 3 fogásos ebédek, az egészségünk, hogy szeretni tudunk és szeretnek bennünket… Hogy élünk…
Mint zengő szél az ágon a rügyet:
A hála emeli,
Felemeli duzzadó szívemet.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.
Reményik Sándor: Hála c. verséből (részlet)
