Ahhoz, hogy megválaszoljuk a fenti kérdéseket és eljussunk valami kézzel fogható megoldáshoz, ami segíthet majd nekünk abban, hogy valódi változások indulhassanak el életünkben, hadd kérjelek most arra, hogy idézd vissza emlékezetedben a legutóbbi alkalmat, amikor olyan dolgot kellett volna megtenned, amitől féltél! Megvan? Akkor először hadd kérdezzem meg, hogy milyen érzések kavarogtak benned akkor? Szorongás? Gyávának érezted magad? Kisebbrendűségi érzés? Esetleg gyomorgörcsöd vagy kézremegésed is volt? Ezek nagyon gyakori kísérő jelenségei félelmeinknek, de a legnagyobb kérdés még mindig az: Mitől féltél valójában? Attól, hogy nem leszel képes elvégezni az adott feladatot? Vagy attól, hogy nem lesz elég jó, amit tenni fogsz? És talán megbénított az a gondolat is, hogy vajon mások mit fognak szólni hozzá? Szívünkben, valahol nagyon mélyen, egyetlen fogalom kezd körvonalazódni mindezen kérdések őszinte átgondolása révén. Valami, amitől talán egész életünkben rettegtünk és próbáltunk is mindent megtenni, hogy elkerüljük. Ez pedig a KUDARC!
Ha van olyan érzés ebben az életben, amit nem akarunk átélni, akkor az a kudarcélmény és a vele járó szégyenérzet. Nem mintha ennek így kellene lennie, nem mintha nem hibázhatnánk, de valamiért mégis sokan úgy éljük meg a kudarcot, mint valami katasztrofális eseményt. Mint valami legyőzhetetlen ellenfélre, úgy tekintünk rá, és bujkálunk előle. Vagy mindig tökéletesek akarunk lenni és így próbáljuk kikerülni a kudarcot, vagy visszavonulunk a komfortzónánkon belülre, a biztonságot jelentő szokásaink és magatartás- és gondolati sémáink mögé. Egy olyan világba zárkózunk, amiről tudjuk, hogy egyáltalán nem tökéletes és bőven javításra szorulna, de legalább ott minden kiszámítható. Tudjuk, hogy a sokszor évtizedek óta rögzült rossz szokásainknak körülbelül mi lesz a következménye! Ez a kiszámíthatóság pedig biztonságérzetet nyújt. És inkább ebben a langyos vízben tengetjük mindennapi életünket, semhogy megkockáztatnánk a változtatást. Félünk ugyanis attól, hogy az túl forró vagy túl hideg lesz. Félünk, hogy nem fog sikerülni és a kudarctól való űzött menekülésünkben tovább építgetjük magunk körül a gyávaság sarából és a megalkuvás tégláiból álló erődítményeinket…
De hadd kérdezzek megint valamit. Mi lesz ennek a vége? Mindannyian sejtjük és mégis olyan erős sokszor bennünk a félsz, hogy nem teszünk ellene semmit. Egy végstádiumú betegeket ápoló ausztrál nővér, bizonyos Bronnie Ware, összegyűjtötte, hogy a haldoklók mit bántak leginkább életük végén. Az első helyen ez szerepelt: „Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig mások elvárásainak megfelelni!” Én is azt találtam, hogy a kudarctól való félelmünket az a bénító gondolat táplálja leginkább, hogy vajon mások hogyan fognak rám tekinteni. Az ausztrál nővér felismerését úgy is meg lehet fogalmazni, hogy annyira megszoktuk már azokat a kereteket és szerepeket, amiket az alapján állítottunk fel, hogy talán így elfogadhatóak leszünk mások szemében, hogy már sokszor nem merünk ettől eltérően viselkedni, gondolkozni. Tudjuk, hogy így nem élhetünk igazán teljes, boldog és sikeres életet, de azt hisszük, hogy a biztonságos, szélcsendes öbölben legalább kudarc sem fog érni minket. Ez gondolkodásunk egyik legnagyobb illúziója és tragédiája!
Nem az a kudarc, ha hibázunk! Nem baj, ha nem tudunk mindent tökéletesen megcsinálni! Nem kudarc az, ha megpróbálunk valami olyasmit, amit még soha azelőtt nem tettünk és nem sikerül elsőre meg másodjára sem… A kudarc az, ha ezt meg sem próbáljuk. A kudarc az, ha megalkuszunk a biztonság illúzióját nyújtó komfortzónánkkal és nem akarunk kilépni belőle. Kudarc, mert így törvényszerűen a legalapvetőbb emberi szükségletünktől fosztjuk meg magunkat, a boldogságtól. És ha feladjuk a boldogságra való törekvésünket, és a hitet, hogy el is érhetjük azt, akkor kudarcot vallunk emberi mivoltunkban.
Ne féljünk hát változtatni, ne féljünk kilépni a kényelmi zónánkból, mert azon túl egy megújult élet, izgalmas történetek, valódi szabadság és még megannyi csoda vár ránk….
