– írja Pál apostol a filippibelieknek, majd így folytatja: „Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” Egy egész életszemlélet van belesűrítve e pár sorba.
A megelégedettségre, ha úgy tetszik, a hálára okot adó körülmények, történések keresése tükröződik belőlük, más szóval egy olyan alaphozzáállás az egész élethez, amely mindig a jó dolgokra fókuszál. „Én megtanultam…” – olvassuk; vagyis ez a pozitív életszemlélet tanulható. Igazi örömhír, hogy elégedettnek és hálásnak, illetve elégedetlenkedőnek és hálátlannak nem születik az ember, ebbéli attitűdjét elsősorban nem rajta kívül álló tényezők határozzák meg. Mindenkinél saját magán múlik legfőképpen, hogy tanulja-e, megtanulja-e a megelégedettséget. Természetesen nem a fejlődésre, előrelépésre serkentő konstruktív igények elfojtásáról van szó, hanem arról, ki mire tekint szokásszerűen: arra-e, ami bosszankodásra, keserűségre ad okot, vagy inkább abban gyakorolja magát, hogy észrevegye a jó dolgokat, az akár még a nehéz élethelyzetekben is jelen levő pozitívumokat. Merthogy jó dolgok még a leglesújtóbb körülményekbe is vegyülnek, mennyivel inkább a viszonylag gondtalanul csordogáló, legfeljebb apró bosszúságokat hozó hétköznapokba. Csakhogy többnyire nem figyelünk fel ezekre a jó dolgokra, természetesnek vesszük, hogy vannak, és gyakran csupán a megszűnésükkor fellépő hiányérzet tudatosítja bennünk az immár elillant létezésüket. Beszédes paradoxon e tekintetben, hogy szociológiai kutatások szerint a depresszió a nyugati jóléti társadalmakban a leggyakoribb, és az életszínvonalban e társadalmak mögött messze elmaradó, nem ritkán kifejezetten szegény országokban a legboldogabbak az emberek. Igen érdekes ebből a szempontból, hogy gondolatindító idézetünk a megelégedettségre törekvő életszemléletet nemcsak a nehézségek esetére állítja elénk, hanem a kívánatos körülmények kapcsán is: jóllakást, bővölködést is említ. Az emberi természet azon gyengeségére figyelmeztet ezáltal, miszerint még akkor is hajlamosak vagyunk elégedetlenségre, amikor alapvetően rendben van, sőt, akár kimondottan szerencsésen alakul az életünk. „A kutya is jó dolgában veszik meg” – mutat rá a népi bölcsesség is arra, hogy az elégedetlenség és a hálátlanság legalább annyira kísért az örömteli, mint a nehéz időszakokban.
Bizonyára senki előtt sem ismeretlen a jelenség, amikor valaki szűkölködni még tudott, de bővölködni már nem, azaz éppen a vágyott dolgok – például gazdagság, hatalom, sikerek – elérése nyomán vetkőzött ki önmagából, veszítette el korábbi tartását, hálás és elégedett lelkületét. A dolgok, mint mondani szokás, fejben dőlnek el. A megelégedettség tehát tanulható, és kinek-kinek elemi érdeke – legelőször is éppen saját testi-lelki jóléte szempontjából –, hogy elmondhassa magáról: „Én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.”
