A középút és a keskeny út a legősibb etikai szimbólumok közé tartoznak. Tudva-tudatlanul ott vannak erkölcsi gondolkodásunkban, hatnak arra, modellt kínálnak, de sokan össze is keverik a kettőt. Érdemes hát tisztázni eredetüket, pontos jelentéstartalmukat és különbözőségüket. A középút, illetve a közép – mint erkölcsi jó – Arisztotelész Nikomakhoszi etikájában jelenik meg, az i. e. 4. században. A következő meghatározást adja: „Háromféle állapot van, és pedig: két rosszaság: az, amely a túlzásban, s az, amely a hiányosságban nyilvánul meg – és egy erény, ti. a középhatár; ezek egymással bizonyos tekintetben mind ellentétben vannak.” Arisztotelész szerint tehát minden etikai kérdésben létezik egy hiány és egy túlzás mint két káros szélsőség, és az e kettő közötti közép jelenti a helyes erkölcsiséget. Így például a gyávaság és a vakmerőség között a bátorság, a zsugoriság és a pazarlás között a nagylelkűség, a kishitűség és a nagyravágyás között a nemes becsvágy, vagy éppen a bárdolatlanság és a bohóckodás között a szellemesség.
A keskeny útról – és azzal együtt a széles útról – Jézus egyik példázatában olvasunk: „tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak; …szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Jézus más jellegű erkölcsi iránytűt ad a kezünkbe, mint Arisztotelész. Arra figyelmeztet, hogy világunkban az erkölcsileg helyes döntés szinte mindig a nehezebb utat, a nagyobb ellenállás irányába való haladást jelenti. Az arisztotelészi középút és a jézusi keskeny út eszméje nem feltétlenül áll szemben egymással, hiszen a káros szélsőségek kerülése, a megfelelő mérték megtalálása jól illeszthető logikailag a helyes erkölcsi döntések meghozásának gyakran nehéz voltát kiemelő tanításhoz, és viszont. Azonban a két jelkép üzenete távolról sem ugyanaz, és semmiképpen sem jó összekeverni azokat. Arisztotelész lényegében egy – akár mai értelemben is vehető – polgári értékrendet céloz: a polisz, a társadalmi együttélés „e világi” normáit. (Jellemző például, hogy az arisztotelészi gondolat ma gyakran az „arany középút” kompromisszumkészséget, sőt olykor megalkuvást hordozó kifejezésünkben köszön vissza.) A jézusi példázat viszont sokkal magasabbra mutat.
Az élet, azaz az örök élet erkölcsi alapelvéről beszél, amikor az életre vivő keskeny utat tárja elénk. A középút polgári normarendszerével szemben a keskeny út transzcendens töltettel bír. Ehhez mérten összehasonlíthatatlanul radikálisabb a felhívás is, ami hozzá kapcsolódik. A Máté evangéliumából idézett részlettel párhuzamos, Lukácsnál található szakasz egyenesen az agonizálás szavunkat származtató görög kifejezést használja: „élet-halál küzdelem árán igyekezzetek bemenni a szoros kapun!” Vagyis nem egyszerűen a társadalmi beilleszkedés kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de jobbára mégiscsak teljesíthető kívánalmáról van szó, hanem emberfeletti küldetésről, ahol nincs helye kompromisszumnak: az emberi természet eredendő önzésével való szembefordulásról, az énközpontúság – ha úgy tetszik: az egoizmus – megtagadásáról. Az emberfeletti küldetéshez viszont ehhez szabott – a megszokott polgári távlatokat ugyancsak messze meghaladó – az emberfeletti támogatás és a halál legyőzésének ígérete társul.
