Zene a Bibliában 2.

Zene a Bibliában 2.

Sorozatunk első részében arra kerestünk választ, milyen szerepet tulajdonít a Szentírás a zenének. Nyomon követtük a héberek fejlődését az egyszerű pásztorhangszerek használatától a salamoni templom zenei életéig. Láttuk, milyen nagy hatással volt ez utóbbi művészi színvonalára koruk legfejlettebb civilizációjával, az egyiptomi kultúrával való előzetes találkozásuk, majd az itt szerzett zenei tudás megőrzése a pusztai vándorlás hosszú évtizedei alatt, részben Mózesnek köszönhetően.  Kiemeltük a sámueli prófétaiskolák kulcsszerepét a zsidó nép zenei nevelésében, miután letelepedtek Kánaánban. Mindezek nélkül aligha képzelhető el az a salamoni fénykor, amelyben a templomi zenének kitüntetetett szerep jutott, és a lehető legmagasabb szinten művelték Isten magasztalására. Ennek mikéntjével érdemes közelebbről is megismerkednünk, mivel számos tanulsággal szolgál a mai időkre nézve is.

 Az állandó zenei szolgálat beindítása Dávid nevéhez fűződik. A frigyláda sátorba helyezésekor rendelte el (1Krón. 16:1, 7, 37). (Akkor még nem állt a salamoni templom.) Képzett zenészeket alkalmazott, kizárólag Lévi törzséből (1Krón. 6:16-31).  E két mozzanat is jelzi, milyen fontos volt számára e szolgálatok szakmai színvonala és lelki minősége. Ehhez tudnunk kell, hogy kizárólag Lévi törzséből kerültek ki a papok. Így szent családi légkörben nőttek fel a törzs gyermekei. Közülük a zeneileg tehetségesebbek már kis koruktól kezdve részt vehettek a kóruspróbákon, templomi szolgálatot azonban a papsághoz hasonlóan kizárólag harminc éves koruktól tölthettek be, miután öt évet tanultak zenét. Ez az akkoriban meglehetősen hosszúnak számító felkészülési idő bizonyítja, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak szolgálatuknak. Amíg a léviták egyéb tiszteket is betöltöttek a szent szolgálatokban, addig a lévita énekesek minden feladat alól mentesültek, mert éjjel és nappal szolgáltak (1Krón. 9:33). Három istentisztelet volt minden nap: reggel, délben és este. A mindennapi áldozatot a reggelin és az estin mutatták be. Ezek mellett számos egyéb áldozat is volt (bűnért való, önkéntes stb.), melyeket a déli istentisztelet keretében mutattak be. Így a lévita énekeseknek három szolgálata volt naponta. Mivel a templomi zene elsősorban az ott folyó áldozati szertartásokat kísérte (2Krón. 29:27-28), a nagy ünnepekkor a sok egyéni áldozatot bemutatók miatt a lévita énekesek gyakorlatilag megszakítás nélkül szolgálatban voltak.

A templomi énekesek egyes csoportjairól 1Krón. 15:19-22-ben olvashatunk valamennyi főzenész felsorolásával. Eszerint a három előénekes és egyben kórusvezető Hémán (Sámuel próféta unokája), Aszáf (Hémán unokatestvére) és Ethán volt. Később még Jedutun csatlakozott hozzájuk. Neveik említése is jelzi, hogy kiemelt zenészek voltak, ráadásul részben Sámuel rokonai. Dávidnak 4000 lévita énekese volt. A legkiválóbb 288-at tizenkettesével huszonnégy csoportba osztotta, melyek élére csoportvezetőket állított. Ezek neveit 1Krón. 25:7-31-ben találjuk. Minden bizonnyal ilyen kis csoportokban történt betanításuk. Elgondolkodtató, hogy már akkor tudták, amire a mai pszichológia is rájött: legfeljebb tizenkét fővel lehet egy tanítónak érdemben foglalkoznia. Nem véletlenül volt Jézusnak is éppen ennyi tanítványa!

Isten többször is kimutatta pozitív viszonyulását a templomi zeneszolgálatokkal kapcsolatban. A salamoni templom felszentelésekor 120 pap trombitált, mikor Isten jelenléte betöltötte a templomot. Később a babiloni fogság idején Ezékielnek Isten látomásban mutatta be a lerombolt salamoni templom helyett épülő új templomot, benne az énekesek próbatermeivel (Ezék 40:44). Mindez jelzi, hogy Isten számára ezek a zenei szolgálatok értékesek, hitelesek és fontosak. Amint láthatjuk, ehhez emberileg komoly előkészítő munka, szervezés, odaszánás és szakmaiság szükségeltetett. Isten a rend és átláthatóság Istene. Ilyennek kell lennie mindannak, ami az Ő mennyei templomának földi leképezése. Annak idején Lucifer volt a mennyei kórus vezetője. Ő volt Jézus után a legtökéletesebb és legszebb lény. Rendkívüli intelligencia, aki azonban felfuvalkodott és szembefordult Istennel. Kiváló zenészként nyilván megpróbálja manipulálni és kiforgatni az eredeti isteni rendet és így többek közt az Istenhez méltó zenét is. Az eddigiek tükrében láthatjuk, hogy nem elég, ha valaki jó zenész, de nem vallja, amit énekel, hiszen így hiteltelenné válik. Az sem elég, ha valaki mély hívő, de nem képzett zenész, hiszen így nem tudja az ember lelkét felemelni. Nem szolgálhatott gyermek, hiszen minden szolgálatnak Istenre kellett irányítania a figyelmet, pláne áldozatbemutatáskor! Megszívlelendő alapelvek ma is. Persze még mindig ott a kérdés: hogyan szólhattak annak idején a templomi kórusok?

Kiindulópontul szolgálhat számunkra a templomi zenekar leírása, mely szerint nyolc csoportvezető kinnoron, (lanthoz hasonló nyolc húrú hangszeren) játszott, hat másik csoportvezető pedig nebelen kísérte, ami tíz húrú hárfaféle lehetett. Utóbbi egybecseng János apostol mennyei látomásával: hárfázó hárfásokat látott, akik Istent dicsőítették (Jel. 14:2). Ezek szerint a zene legfontosabb eleme a szöveg volt, hiszen az említett hangszerek halk hangúak. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudjuk, miket énekeltek a templomban: zsoltárokat. Legközelebb azt vizsgáljuk meg, milyenek ezek az énekek, mit árulnak el íróikról, hogyan adták elő őket. Tesszük mindezt annak reményében, hogy újabb törvényszerűségekre bukkanunk okulásul és áldásul.

(A fényképen a cikkben említett hangszer, a kinnor látható.)

Cikk megosztása

Hozzászólás írása