A három feltétel
Isten világosan feltárja ebben az igeszakaszban, hogy akkor, és csak akkor tud együtt lakni az Ő népével, ha azok megjobbítják útaikat és cselekedeteiket. Ez az első számú feltétel, amelynek jelentését így magyarázza meg: „ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között” (Jeremiás 7:5).
Gondoljunk bele, hogy hogyan szoktunk ítéletet hozni egy-egy vitás helyzetben. Képzeljük el, hogy megkeres bennünket X barátunk, és elkezdi panaszolni, hogy egy közös ismerősünk, nevezzük Y-nak, milyen csúnyán megbántotta. Ekkor ösztönösen X mellé helyezkedünk és vigasztalni próbáljuk – azaz, akaratlanul is jóvá hagyjuk a vádakat, amelyek Y-t érik. Ki az, aki egy ilyen helyzetben felteszi X-nek is a nagy kérdést: Miben hibáztál te? Mi a te részed a dologban? És ki az közülünk, aki ilyenkor becsületesen utánajár az ügynek, és elmegy Y-hoz, hogy megkérdezze az ő véleményét is? Alig-alig látunk erre példát.
Mi történik tehát valójában, ha csak azt a barátunkat hallgatjuk meg, aki eljött hozzánk? Mivel csak az egyik oldalt ismertük meg, nem az igazságot, hanem egy szükségszerűen torz képet fogunk látni Y-ról. Mivel pedig ez alapján ítélünk, törvényszerű, hogy megerősítjük a barátunkat az önigazolásban, Y-ról pedig részben, vagy egészében alaptalan pletykák indulnak el. Ezek a folyamatok pedig bizalmatlanságot szülnek az emberi kapcsolatainkban.
Mindez abból fakad, hogy számunkra fontosabb mások rólunk alkotott véleménye, mint maga az igazság. Azért helyezkedünk X mellé, mert félünk a konfrontációtól, és attól, hogy megbántjuk, ha szembesítjük az igazsággal. Y-hoz pedig egyszerűen azért nem megyünk el, mert lusták vagyunk. Ezzel viszont magát az igazságot tesszük félre, és utat engedünk a bűnnek. Csodálkozunk hát, hogy a gyülekezeteinkben és a személyes életünkben tapintható a langymelegség?
Márpedig ha nem tanuljuk meg megfeddeni a bűnt, és az igazságot magasra emelni, soha nem fogjuk tudni teljesíteni a második feltételt sem, amely így hangzik: „Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok”. Miről szól ez? Ha alaposabban belegondolunk, akkor ez nem más, mint az irgalmasság kívánalma.
Ha valaki betéved a gyülekezetbe, vajon mennyire vágyunk arra, hogy megismerjük őt?
Rögvest kezdeményező szeretettel fordulunk felé, vagy gyanakodva figyeljük például a külseje miatt? Talán nem gondoltunk még bele, de ha ridegen fogadjuk vendégeinket, az olyan, mintha ártatlan vért ontanánk, ugyanis az a valaki, aki először lépi át egy gyülekezet küszöbét, valami jobbra vágyik annál, mint amit a világ kínálni tud. Ezért szánja rá magát, hogy eljöjjön. Azonban ha itt is ugyanaz az irgalmatlan közöny fogadja, mint amit a világban tapasztal, mivel vagyunk mi különbek?
Talán többen elgondolkodtunk rajta, hogy miért az igazságosság feltétele szerepel az irgalmasság előtt. Az igéből azt érthetjük meg, hogy csak az tud irgalmas lenni, aki igazságos is. Igazságosnak lenni ugyanis azt jelenti, hogy nem hunyok szemet a bűnök felett, hiszen a legnagyobb igazságtalanság maga a bűn! Ha pedig megtűröm a bűnt a saját életemben, akkor az egyben azt is jelenti, hogy nem érzem át a kegyelemre szorultságomat. Hiszen ha bűnös szokásokkal is vígan élhetem az életemet, mi szükségem a kegyelemre? Vagy netán a kegyelem kiegyezik a bűnnel és azzal együtt üdvözít? Ez utóbbi nyilvánvalóan téves logika. Ha viszont nem érzem át a kegyelemre szorultságomat, akkor az önigazultság miatt nem tudok irgalmat gyakorolni a másik emberrel szemben. Ez egy lelki törvényszerűség.
Az adós szolga példázata jól szemlélteti mindezt: a szolga ugyanis nem értette meg igazi mélységében, hogy mekkora az ő adóssága. Ha felfogta volna, nem fogadkozott volna így: „Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked” (Mt 18,26). Mai árfolyamon, aranyban számolva a tízezer tálentom 2400 milliárd forintnak felel meg – ennyi adóssága volt a példázatbeli szolgának. Ha nekünk egy ekkora összegről szóló csekket állítanának ki, vajon kérnénk részletfizetési kedvezményt? A példázatban megjelenő tartozás a mi bűntartozásunkat szemlélteti. Ha nem szembesülünk azzal, hogy számunkra lehetetlenség ezt visszafizetni, akkor nem fogjuk tudni a helyén értékelni Isten megbocsátását és kegyelmét sem. Maximum visszaélünk vele, ahogy arra Ézsaiás 26,10 kristálytisztán rámutat: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” Ez az állapot önigazultságot teremt. Éppen emiatt nem tudott az adós szolga sem megbocsátani a szolgatársának, és ezért nem tudunk mi sem irgalmasok lenni másokkal.
A harmadik és egyben utolsó feltétel az alázat kívánalma: „és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére”. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon Istent fogadjuk-e el életünk legfőbb Urának, és neki tetsző életet akarunk élni, az Ő útmutatása szerint, vagy a magunk kigondolásai alapján alakítjuk az életünket, és úgy próbáljuk követni Őt, ahogy nekünk tetszik. Jól tudjuk, hogy bármi lehet idegen isten, azaz bálvány az életünkben, amihez jobban ragaszkodunk, mint Istenhez és az Ő szavához. Zene, divat, étvágy, vagy éppen mások véleménye, és még sorolhatnánk. Sok mindent említhetnénk még, de kinek-kinek magát kell megvizsgálnia. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk: az élet apró, szinte jelentéktelennek tűnő eseményeiben rajzolódik ki, hogy mik a bálványaink. Amikor halljuk Isten késztetését, akár a lelkiismeretünkön, akár egy másik emberen keresztül, ám nem engedelmeskedünk a késztetésnek, akkor tudhatjuk, hogy egy bálvánnyal van dolgunk. Ha már beláttuk, hogy nem kellene például naponta órákat a facebook előtt töltenünk, és mi magunk sem tartjuk ezt helyesnek, de mégis folytatjuk, akkor már bálványimádásról van szó.
Igazságosság, irgalmasság, alázat. Az Istennel való együtt járásnak ezt a három feltételét tárja elénk Isten. Csodálatos, hogy mekkora összhangban van ez más kijelentésekkel. Mikeás könyve 6. fejezetének 8. verse például ezt írja: „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”
Egyháztagság, egyházszervezet vagy jellem?
Az idézett jeremiási szakasz a három feltétel elsorolása után a következőképpen zárul: „Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, a melyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké” (Jeremiás 7:7).
Nem árt tisztázni tehát magunkban, hogy nincs okunk az egyházszervezetben bízni: sem annak nevében, legyen bár a Keresztény Advent Közösségről vagy a Hetednapi Adventista Egyházról szó, sem abban a tényben, hogy tagjai vagyunk vagy leszünk. Nem a szervezettség ellen emelek szót, hiszen arra szükség van mindenkor. Ehelyett arra a sokszor nem is tudatosuló lelki magatartásra szeretném felhívni a figyelmet, amellyel hamis biztonságérzetbe ringatjuk magunkat, amikor a személyes, élő Isten helyett az egyházba vetjük a bizalmunkat. Sokkal könnyebb persze ezt tenni, mint szembenézni Isten valódi kívánalmaival. Az előbbi nem igényel tőlünk változást, míg az utóbbi megítél bennünket és változásra késztet.
Isten azonban nyíltan kijelenti, hogy nem a szép épületek, kiterjedt szervezetek, sem az egyház létszáma, vagy a látványos tettek, jelek és csodák azok, amelyek biztosítják az Ő népéhez tartozást, hanem a titkos szobák mélyén vívott, vérre menő imaküzdelmek által kicsiszolódott Krisztusi jellemvonások. Ezek az arányos jellemtulajdonságok azok, amelyek egyedüli feltételei annak, hogy kedvet találhassunk Isten előtt! Az Úr azért akarja a nemes jellemet kimunkálni bennünk, hogy velünk együtt lakhasson. Már csak az a kérdés, hogy mi vajon mit akarunk, és mit kérünk Tőle.
