Fekete Istvánt a világirodalom egyik legjobb írójának tartom. Különös és merész kijelentés lehet ez, de alapos érveim vannak rá. Például az, hogy nem használ semmilyen virtuóz technikát. Nem élt olyan dekadens művészéletet sem, amely oly sok szerzőre jellemző volt, és amely kimondatlanul ugyan, de mintha kötelező lépcsőfok lenne a legnagyobb írók Pantheonjához. Fekete István más úton vált az irodalom nagy alakjává.
Hogyan lehetséges, hogy ő az egyik legnépszerűbb magyar író mind a mai napig?
„Régen volt ez, és csak sokkal később döbbentem rá, hogy nem is tollal kell írni, hanem szívvel, hogy sötétség kell a világossághoz, és sose lát tisztán az, aki sose sírta ki magát lelke mélyéig legalább egyszer életében.”[1] Fekete István a szívével írt le minden sort. Talán ez az oka annak, hogy műveinek olvasása közben olyan húrok pendülnek meg az én szívem mélyén is, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Nevet sem tudok nekik adni, de léteznek. Egyszerre tudom és érzem is. A Biblián kívül semmilyen más könyv nem hozta elő bennem ezt a különös érzést. Innen tudom, hogy ihletett művekről van szó: a lelkemnek ebbe a dimenziójába egyedül az Istennek van bejárása. Az elmúlt két hétben a Téli berek-en keresztül szólt hozzám. Halkan és szelíden. Puhán, ahogy néha a januári hó esett a fagyos földekre.
Téli berek
Egy ilyen hóesés alkalmával a semmiből jött a gondolat: „El kell olvasnom a Téli bereket.” A szoba melegéből jól esett kinézni a sűrű hóesésbe. Talán ez a hangulat hívta életre a késztetést. Tél van. Mégiscsak az dukál, ha valami telet idéző könyvet olvasok. A Tüskevárat már amúgy is olvastam, úgy két évvel ezelőtt. Azt is már csak felnőtt fejjel. Akkor döbbentem rá igazán, hogy a szerző jóval több, mint egy sikeres ifjúsági regényíró.
Na, de térjünk vissza a Téli berekhez, és mesélje el helyettem maga a könyv, hogy miért érdemes elolvasni, és hogy miért tartom Fekete Istvánt a legnagyobbak egyikének. Egy rövid részletet idéznék először, amely megmutatja, hogy az író milyen árnyaltan érzékelteti a legfinomabb lelki rezdüléseket.
„Igen, Tutajost néha megint elkapta a fantázia, és – különösen Sári társaságában – egyre többször csúszott le a valóság trónusáról a felelőtlen handabanda-ingoványba, ahol csak a pillanatnak nyíltak furcsa és azonnal elhervadó virágai. Talán jobb lett volna, ha derék Gyulánk tudatosan hazudik, és utána rádöbben a szomorú valóságra, minthogy így megnyugtathatta önmagát, hogy az eset „körülbelül” így volt. És nem vette észre, hogy a tények színezése immáron heggyé dagadt, amely egyszer csak megindul, és maga alá temeti a lelkes ifjút, akit megint a körülményeknek kell kipofozni a valóság tiszta országútjára.”
Nem nagyon találtam ehhez hasonló érzékenységet sem a magyar, sem a világirodalomban. Ráadásul ez a mély lelki megértés és az ebből fakadó nevelő szándék generációk erkölcsi fejlődésére volt hatással.
Végezetül pedig álljon itt egy a sok-sok utánozhatatlan leírás közül, amely jól példázza azt, hogy mit is jelent szívvel írni:
„Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a feketerigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját. A láthatár becsukta szemét, a távoli zajok régen elfulladtak, mielőtt ideértek volna, és az élet közös, nagy szíve lehet, hogy vert valahol, de ezt észlelni nem lehetett. Lehet, hogy valahol vonat robogott, a vas és a fa kíméletlen zörgésében őrölve önmagát, lehet, hogy ijedt motorok benzingőzt hörögtek kétes utakon, amelyek az előbb még biztonságosak és kemények voltak, de most tétovák lettek egyszerre, és bizonytalanul keresték a másnapot, sőt az is lehetséges, hogy emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat. A kis ház is megfehéredett, összehúzódott, becsukta ablakszemét, mintha helyet kérne a nagy dunyha alatt, amelynek puha, fehér pehelytömését most szitálja a tél vastagon és bőkezűen. Az idő is megállt, mintha nem is lenne érdemes továbbmennie; nem hozott sötétséget, mert a hó világított, mintha magasságok örök napsugarait raktározta volna el mulandó valóságában, és nem törődött a lámpa szelíd fényével, amikor az tapogatózva kisárgult az ablakon” (Fekete István: Téli berek. X. kiadás. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1970. 264. o.)
Kívánom, hogy találjatok rá ti is olyan művekre, amelyek belülről melengetnek titeket a zord, téli napokon is!
[1] http://idezetekkoltemenyek.blogspot.com/2016/10/fekete-istvan-kod.html
