Sokszor érzed úgy, hogy nincs jogod a boldogsághoz? Te is úgy éled az életed, hogy megpróbálsz mindig mások kedvében járni, de ha magadnak szeretnél jó érzést okozni valamivel, akkor azt önzőségnek véled? Te is megpróbálsz mindenben megfelelni másoknak? Vagy esetleg kényszeresen mindig a legjobbra törekszel, de ennek ellenére mégis mindig azt érzed, hogy soha nem lehetsz elég jó? Vagy netán túlzott felelősséget érzel mások hibája miatt, mintha az a Te kudarcod is lenne?
Ez a szégyenérzetnek csak néhány olyan megnyilatkozása, amelyek szinte mindenkit érintenek kisebb vagy nagyobb mértékben. Nem említettük azt sem, hogy a szégyenvezérelt ember nem tudja felállítani a saját, személyes határait, nem tud nemet mondani. Minden kérésnek eleget akar tenni, mert úgy érzi, hogy ez a kötelessége és önző dolognak tartja, ha a saját javára visszautasítja a segítségkérést. Arról sem tettünk említést, hogy a lelki világunk ismeretlen mélységeiben bujkáló, sokszor nem is tudatosuló szégyenérzet miatt, ha kicsit is indulatosabban szólnak hozzánk, azt máris magunkra vesszük és akár hetekig, hónapokig nem tudunk túllépni rajta, mert azon jár az eszünk, hogy vajon mit ronthattunk el, miben hibáztunk. Az eszünkbe se jut, hogy talán nem is bennünk van a hiba.
Ezzel meg is érkeztünk a szégyen lényegéhez: „Én vagyok a hiba. Valami nincs rendben velem, selejtes vagyok!” A szégyenérzet ezt az énképet alakítja ki bennünk, amely aztán megannyi önsorsrontó magatartásformában ölthet testet, amelyek közül néhányat már említettünk a teljesség igénye nélkül. A szégyentől terheltek nem tudják különválasztani a cselekedeteiket a személyüktől. Ha hibáznak, ha kudarc éri őket, akkor a saját szégyen-szűrőjükön keresztül ezt így fordítják le: „Én magam egy nagy rakás kudarc vagyok, nem érek semmit!” Azt tanulták meg, mert ezt nevelték beléjük, hogy a viselkedésük határozza meg azt, hogy mennyire értékesek vagy elfogadhatóak. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk itt. Elég, ha olyan családi környezetben nő fel valaki, ahol nem önmagáért szeretik, hanem azért, ahogy viselkedik. Ha jó jegyet hoz haza megdicsérik, ha rosszat, akkor leszidják. A „nevelés” zászlaja alatt pedig még jól a lelkére is kötik, hogy még egy négyest vagy hármast haza ne merjen hozni, mert csak a kitűnő az elfogadható. „Hiszen neked olyan jó fejed van, fiam!” – mondják. És a gyerek ebből azt tanulja meg, hogy meg kell felelnie az elvárásoknak és csak akkor fogják őt szeretni és elfogadni, ha tökéletesen teljesít. Sokszor még ennyire direkt közlés sem kell ahhoz, hogy kialakuljon valakiben a szégyenérzet. Elegendő annyi is, ha a szülő csak érezteti a gyerekkel, hogyan kellene viselkednie. Amolyan íratlan szabályként nehezednek ilyenkor az elvárások a gyermekre. Tipikus eset, amikor a szülő a szavaival és magatartásával egészen mást kommunikál. Sokan csak hanyagul odavágják a gyermekeiknek: „Nekem mindegy, hogy mit csinálsz, a te életed, a te döntésed! Én nem akarok beleszólni.” Közben azonban hanghordozásukkal, testbeszédükkel azt üzenik a gyereknek, hogy mégiscsak az lenne a legjobb, ha úgy csinálná, ahogy ők akarják. Ebből az érzelmi-zsarolós kommunikációból a gyermeki lélek ezt vonja le: „Anya nem lesz boldog, ha úgy csinálom, ahogy én szeretném.” Ezért inkább megfelel.
És ezek még a legenyhébb esetek. Nem említettük az alkoholbeteg apa magatartásának pusztító hatását, a válás okozta sérüléseket és még rengeteg olyan súlyos tényezőt, amelyek a szégyenvezérlet gondolkodásmód és viselkedésminták kialakulásához vezetnek. Mindezeknek a vége pedig az, hogy a szégyenérzet megakadályozza, hogy elhiggyük: akkor is szerethetők, elfogadhatók és szeretetre méltók vagyunk, ha nem teszünk érte semmit, ha nem felelünk meg mások valós vagy vélt elvárásainak. Megtanuljuk szép lassan az elvárásoknak való megfelelés által feltölteni önbecsülésünk tankját. Amikor pedig nem sikerül, márpedig nem lehet mindig mindenkinek tökéletesen megfelelni, akkor vagy elkeseredünk, vagy még jobban elkezdünk igyekezni, hogy elismerő pillantásokat és dícséreteket zsebeljünk be. Akár szánalmat akarunk kelteni másokban önsajnáltatás révén, akár le akarjuk őket nyűgözni teljesítményünkkel, egy a cél: elfogadtatni magunkat másokkal, szeretetet kicsikarni a másikból.
Nagy kérdés tehát, hogy mi lehet a megoldás? Mi tudja megváltoztatni a sokszor évtizedek óta beidegződött gondolkodásmódunkat és magatartásformáinkat, és a magunkról alkotott hitvilágunkat? Mi tud felszabadítani minket a félelmetes erejű szorongás, kényszeres viselkedésminták és lelki nyomás alól, amivel a szégyenérzet terhel meg? Érintett lévén régóta kutatom ezt a témát, rengeteg módszert kipróbáltam már. Az ezoterikus módszerek majd minden változatát. Önszuggeszciót. A tükör elé álltam és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy én is szerethető vagyok. Agykontrollt. Megpróbáltam többnek mutatni magam, mint aki valójában vagyok. Megpróbáltam teljesen más lenni és kipróbáltam ezerféle álarcot. Semmi nem működött! Arra kellett a keserves próbálkozásaim során rádöbbennem, hogy nem tudom megváltoztatni semmilyen módszerrel a belém rögzült gondolatokat és a magamról alkotott képet. Nem tudom semmilyen eszköz segítségével elhitetni magammal, hogy én is ugyanolyan szeretetre méltó vagyok, mint bárki más ezen a földön. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak akkor fog változás történni bennem, ha az az elemi és legalapvetőbb emberi vágyam, hogy Valakitől valódi, FELTÉTEL NÉLKÜLI elfogadást és szeretet kapjak, valósággal teljesülni fog. Emberektől, anyától vagy apától, szerelmektől, önmagamtól én ezt hiába vártam. Persze nagyon fontos és talán az egyik legszebb része életünknek, amikor igazán szeretjük szeretteinket és ők is szeretnek minket. De még a hozzánk legközelebb állók is sokszor megbántottak minket, akaratukon kívül is. Tőlük sem kaptuk meg azt az igazi és valódi és minden feltételtől mentes szeretetet, amire olyan nagy szüksége van mindnyájunknak.
Egy dolog azonban biztos: a szégyenérzet egyetlen és tartós ellenszere az, ha önmagunkért szeretnek bennünket feltételek nélkül, és hogy ezt el is tudjuk fogadni! Ne nyugodjunk addig, amíg meg nem találjuk ennek a szeretetnek a forrását!
