Túlzásnak tűnhet a Példabeszédek könyvének aforizmája – de nem az! Ellenkezőleg, évezredek óta figyelmeztet a kommunikáció alapeszközéül szolgáló nyelv igazi jelentőségére – a kommunikáció pedig soha nem került még annyira előtérbe és értékelődött fel, mint éppen a mi napjainkban. Nem mindegy, mit mondunk, és az sem, hogyan mondjuk. A nyelv élethalál hatalma már abban megmutatkozik, hogy valakivel közlik-e a számára életbevágó információkat, más szóval birtokába kerül-e a tartalmi igazságnak valamely fontos kérdésben.
A legegyszerűbb példaként gondoljunk csupán a csúszásveszélyre figyelmeztető felirat kihelyezésére a lépcsősor tetején. Az emberi kapcsolatokban azonban – s minél személyesebb kapcsolatról van szó, annál inkább elmondható ez – nem merül ki a nyelv hatalma az igazság közlésében vagy elhallgatásában, illetve a közlés igazságtartalmában. Itt kerül reflektorfénybe a közlés módja, vagyis az, hogyan mondjuk, amit mondunk. „Van olyan, aki beszél hasonlókat a tőrszúrásokhoz, de a bölcseknek nyelve orvosság” – idézhetjük ennek kapcsán a Példabeszédek könyve egy másik kijelentését. Nem elég tehát igazat mondani, hanem hasonlóképpen fontos, hogy milyen nyelvi formába öntjük az igazságot. Igazat egyaránt lehet mondani úgy, hogy szavaink sebezzenek, és úgy, hogy építsenek. Még a makacs és baljós tények kifutása is jó irányba befolyásolható a helyesen megválasztott, a másik emberre figyelemmel levő szavakkal. És ez még mindig nem minden a nyelv hatalmát illetően. A nyelv ugyanis nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem a gondolkodásé is (és itt persze a nyelvet már végképp nem mint testrészt értjük). Egyszerűen szólva a nyelv nemcsak arra szolgál, hogy közöljük másokkal, amit előzőleg a fejünkben „összeraktunk”, hanem már ez a belső konstruálás is a nyelv által történik. Mindez pedig akkor is felbecsülhetetlen jelentőséget kölcsönöz a nyelvnek, ha egyetlen szót sem szólunk. Tömören így világított rá erre Wittgenstein, a nagy hatású 20. századi gondolkodó: „Nyelvem határai világom határait jelentik.” Érzékletes példa erre, hogy az eszkimók nyelvében, míg az összes fafajta jelölésére csupán egy szó szolgál, addig a hó színárnyalatait állítólag harminckét szóval is meg tudják különböztetni. A fákról tehát sokkal elnagyoltabban, a hóról viszont sokkal kifinomultabban képesek gondolkodni, mint a tőlük délebbre élők.
Fogalmaink, nyelvi kategóriáink és struktúráink minősége – gazdagsága vagy sekélyessége – tehát jószerével meghatározza a gondolkodásunkat, vagyis azt, hogy mit és hogyan tudunk megragadni létünk jelenségeiből, összefüggéseiből. Ilyen módon döntéseink – köztük a legsúlyosabb kérdésekben hozott döntéseink is – jelentős mértékben függnek a nyelvünktől. Túlzás-e tehát, hogy „mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van”?
