Dávid és Góliát története közismert, ám a részletekért és a tanulságokért célszerű fellapozni az ószövetségi iratgyűjteményben Sámuel 1. könyvét.
Több mint háromezer évet repülünk vissza az időben, az Izrael és a filiszteusok között dúló háborúkig. Góliát a filiszteusok hatalmas termetű és fizikumú harcosa volt. A leírás szerint – figyelembe véve az ókori mértékegységek körüli bizonytalanságot is, annyi kétségkívül elmondható róla, hogy – mintegy 3 méter magas volt, páncélzata 50 kg, dárdájának vashegye pedig 5 kg körül lehetett. A pajzsát külön segéd hordozta előtte. A kinézetre is félelmetes katona – nyilván vezérei jóváhagyásával – különös kihívást intézett az izraelitákhoz: „Válasszatok magatok közül egy embert, és jöjjön le hozzám. Ha […] engem legyőz, akkor mi a ti szolgáitok leszünk, ha pedig én győzöm le őt, és megölöm, akkor ti legyetek a mi szolgáink…” Leszámítva, hogy a kihívásnak szerves része volt Izrael és annak Istene gyalázása is, azt lehet mondani, hogy racionális, sőt bizonyos értelemben humánus megfontolás állt mögötte: a hadaknak nem kell egymást halomra ölniük, döntse el a harc kimenetelét a két sereg egy-egy kiválóságának párviadala. Izrael seregéből senki sem mert kiállni az óriással. Ekkor lépett a színre Dávid, aki jóformán még gyerek volt, vagy a gyerekkorból éppen kinőtt ifjú, és katona bátyjait látogatta meg a harctéren. Amikor meghallotta Góliát gyalázkodását, eldöntötte, hogy megvív vele. Persze azonnal le akarták beszélni erről, esélytelenségére hivatkozva, de akadt, aki nagyképűséggel vádolta. Dávid azzal védte zsenge korát, hogy pásztorfiúként oroszlánnal és medvével is szembe kellett szállnia a nyája védelmében, így nem idegen tőle a harc és a veszély. Végül Saul, Izrael királya és hadvezére megengedte Dávidnak a párviadalt. Még a páncélját és fegyvereit is óvón átadta neki. Ám mivel nagyok és nehezek voltak Dávidnak, magára öltve azokat, járni sem tudott rendesen, így mindet hátrahagyva, csupán botjával, parittyájával és a patakból kiválasztott öt sima kövecskével felfegyverkezve indult Góliát elé. A kolosszus első reakciója a gúny és lekicsinylés szavaiban tört fel: „Megvetette őt, mert ifjú volt, és pirospozsgás és szép tekintetű. És mondta: eb vagyok-e én, hogy bottal jössz rám? És szidalmazta Dávidot Istenével együtt.” Dávid viszont így felelt: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél.” A könnyűnek vélt ellenfél láttán elbizakodott Góliát végzetes hibát követett el.
A leírásból nem derül ki részleteiben, a régészeti leletekből pedig nem rekonstruálható egyértelműen, hogy létezett-e már ekkor sisakrostély, csupán annyi tudható, hogy a sisakoknak volt olyan részük, ami a homlokot védte. Tény viszont, hogy akár a rostély leeresztésének elmulasztásával, akár a sisak könnyelmű hátrabillentésével Góliát védtelenül hagyta a homlokát. Dávid a parittyájával elhajított kővel éppen homlokon találta az óriást, majd – miután az összerogyott – a saját kardjával ölte meg. A mai napig előfordul, hogy borul a papírforma, és a mégoly biztosnak tűnő események is meglepő fordulatot vesznek. Az persze szubjektív megítélés kérdése, hogy valaki véletlent, vakszerencsét, esetleg az elbizakodottságot büntető valamiféle törvényszerűséget feltételez-e az ilyen esetek hátterében. Dávid Isten segítségét és hűségét látta meg – hittel, már akkor, mielőtt az megtörtént volna – Góliát lehetetlennek tűnő legyőzése mögött.
