Nincs veszélyesebb ellenség a büszke emberi szívnél! Az ilyen szív az őt érő vélt vagy valós támadásokat ösztönösen torolja meg! Harag pedig haragot, indulat indulatot, gyűlölet gyűlöletet szül. Nem történhet másképp, ilyen a gonoszság törvénye. Meg lehet törni vajon az ördögi kört?
Ismeri azt a megfogalmazhatatlan és szinte elviselhetetlen érzést, amikor a bántalom egy hegyes nyílvesszeje belefúródik a szíve közepébe? Sokfélék vagyunk, sokféleképp reagálunk ilyenkor. „Miért bántottál?” – kérdezheti valaki fájdalmasan, nem értvén, miért esett ez meg. Mások magukat vádolván, magukban keresvén a hibát azt kérdezik önmaguktól: „Mi rosszat tettem? Biztos bennem van a hiba!” Valaki sírva fakadva menekül a helyzetből. Megint másvalaki pedig a fájdalom hatására – hogy elkerülje annak teljes tudatosulását és átérzését – azonnal ellentámadásba lendül és visszaszól vagy visszaüt.
Rendelkezhetnek ezek a nyílvesszők valódi rossz szándékba mártott heggyel és lehetnek ezek a cselekedetek nem szánt szándékkal elkövetett bántások is. Sokszor előfordul azonban az is, hogy egy jóindulatú intést az énünket, a személyiségünket érő támadásnak értékelünk. Az eredmény kimenetelét illetően azonban nincs különbség ezek között. A vége mindenkor ugyanaz: egy seb a szívben, egy sérelem a lélekben.
Mint a legtöbb betegség esetében, a gyógyulás legjobb módja itt is a megelőzés. Tudnunk kell, hogy a nyilak ellen lehet védekezni. Nem arra gondolok, ami sokunk stratégiája, hogy úgy teszünk, mintha nem érte volna találat a büszkeségünket, az önérzetünket. Ilyenkor a mérgezett nyíl ugyanúgy elvégzi munkáját a lelkünkben, csak mi csapjuk be magunkat, mintha mi sem történt volna. Minden egyes alkalommal, amikor így teszünk, csak gyűlik és gyűlik bennünk a fájdalom és a feszültség, míg végül hatalmas robbanással felszínre tör, és azon kaphatjuk magunkat, hogy mi is mérgezett nyilakat lövünk ki mások felé. Vagy dacunkat, haragunkat, tehetetlenségünket épp önpusztító önvádba, önsajnálatba fordítjuk. Ismerős lehet ez is? Csak akkor nem hatnak ránk a nyílvesszők és akkor nem válnak önmagunkat is felemésztő sérelmekké, ha nem hatolnak be a szívünkbe. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha helyén van az önbecsülésünk, ha egészséges énképpel rendelkezünk.
Minden más esetben a lelkünkben felhalmozódott, „dédelgetett” sérelmeink viszont-bántásért, bosszúvágyért, haragért kiáltanak. Vagy önmagunk lassú felőrlése, megemésztése származik belőle. Az elsődleges cél a kiegyensúlyozott önbecsülés elérése, de ha itt még nem tartunk, vajon mit tehetünk a sértődékenység ellen? Szerencsére van egy-két gyakorlati lépés, amivel elejét vehetjük annak, hogy egymást oda-vissza bántsuk:
- Tegyünk én-közléseket: ha valaki megbánt minket, ne vágjunk a fejéhez megjegyzéseket a viselkedésére vonatkozóan még akkor sem, ha jogos lenne. Ilyenkor ugyanis nagy esély van arra, hogy az indulatok csak fokozódni fognak és mindenki fújja majd a magáét anélkül, hogy bármit is felfogna vagy elfogadna abból, amit a másik mond. Nem lehet indulatot indulattal kezelni. Helyette inkább próbáljuk meg elmondani neki azt, hogy mennyire fájt ez nekünk, hogy miért esett rosszul és mit okozott ez bennünk. Beszéljünk a másiknak arról, hogy hogyan érzünk emiatt. Ekkor lehetőség nyílik arra, hogy a másik elgondolkozzon azon, hogy mit is tett. Sokszor épp ez váltja ki a másikban az egészséges bűntudat érzését és döbben rá arra, hogy helytelenül és jogtalanul viselkedett. Erőt adó és tanulságos példa lehet bárki számára Jézus viselkedése, amikor az őt verő katonához szelíden így szólt: „Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszról; ha pedig jól, miért versz engem?” (János evangéliuma 18,23)
- Bocsássunk meg: tudatosítsuk magunkban, hogy a bántalmazó fél mindig nagyobb bajban van, mint az, aki elszenvedi a bántalmazást. Talán ő is komoly önértékelési problémákkal küzd és nem tudja fájdalmát, feszültéségét máshogy levezetni. Lelki nyomorában olyan eszközökhöz nyúl, amelyek elítélendők ugyan, de mégsem tud másképp viselkedni, mert talán vele is így viselkedtek mindig. A megbocsátás nem csak annak gyógyszer, aki kapja, hanem annak is, aki képes rá. Törekedjünk a tudatos megbocsátásra akkor is, ha nehéznek és jogtalannak érezzük.
Büszke szívünk nem akar engedni merev, „nekem-van-igazam”, „nem-ezt-érdemlem” önigazságából! De talán az egyetlen dolog, ami felett hatalmunk van, az a saját gondolkodásunk! Dönthetünk így is, úgy is, de ha békességre igyekszünk másokkal és magunkkal is, a megbocsátás az egyetlen járható út!
