Van egy nagyon éles és furcsa ellentmondás mai világunkban: soha az emberi történelem folyamán nem voltunk olyan elérhetőek egymás számára, mint a mostani, modern korban. Az okostelefonoknak köszönhetően zsebünkben már ott az internet, elérhetőek vagyunk facebookon, emailen, chaten, viberen, skypon. Az ismerősök elkísérhetnek bennünket a vonaton, metrón, ha túrázni megyünk a világ végére, sőt, még a WC-re is velünk jöhetnek. Mégsem voltunk soha a történelem folyamán annyira elhidegülve egymástól, mint manapság….
Emlékszem azokra időkre, amikor még vettük a fáradtságot és átbicikliztünk a szomszéd utcába és becsöngettünk egymáshoz, ha találkozni akartunk és csinálni valami közös programot. Igazából nem is fáradtságnak éltük meg, mert természetes volt, hogy így vesszük fel és tartjuk a kapcsolatot. Személyes érintkezés útján. Azóta megváltoztak az idők. Régen ezt kérdeztük a barátaink szüleitől, ha a csengő hangjára ők nyitottak ajtót: „Csókolom! Józsi itthon van?” Ez a kérdés ma valahogy így hangzik: „Mikor leszel gép előtt?” vagy „Online vagy?”. A házfalakon lévő csengők már hiába várják, hogy megnyomják őket. Berozsdásodtak. Ha a postás nem jönne néha, talán már meg sem szólalnának…
Nem akarom azt a benyomást ébreszteni, hogy régen minden jobb volt. Nem is a technikai újítások ellen szólok, azokkal még önmagukban nem lenne baj. Csak ahogy használjuk őket, amire használjuk őket, azzal van a baj. Az interneten bárkik lehetünk. Bármilyen álarcot magunkra ölthetünk és eljátszhatunk bármilyen szerepet. Mivel nincs személyes érintkezés, így minimális az esély és a kockázat, hogy megismerjék a valódi énünket. Gyorsabb, egyszerűbb, kényelmesebb így. És ráadásul még magunk elől is elbújhatunk, az önmagunkkal való szembenézést is elkerülhetjük ezzel, mert ha jól és sokat kommunikálunk ily módon, az álarcok annyira az arcunkra éghetnek, hogy idővel már nem fogjuk tudni, hogy kik is vagyunk valójában. De épp ez a cél. Menekülni önmagunk és a valóság elől egy olyan illúzió világba, ahol az a hamis remény kecsegtet bennünket, hogy ott igazán kiteljesedhetünk. Ahol szabadnak hisszük magunkat, miközben nem vesszük észre, hogy egy hamis valóság rabjaiként éljük az életünket. Micsoda szabadság az, amikor hetente váltogatjuk a facebookon a profilképünket – és ha bevalljuk magunknak, ha nem, de sóvárogva arra vágyunk, hogy minél többen lájkolják!? Tényleg azt hisszük, hogy az fog igazi önbecsülést és értéket adni személyünknek, hogy mennyien lájkolják a bejegyzéseinket? Vagy valódi boldogságérzetet okoz vajon, amikor étlen-szomjan, órák hosszat ülünk valami buta, de iszonyú látványos és elragadó sztorival rendelkező számítógépes játék előtt?
Mint minden addikciónak, az internet-függőségnek is (ide sorolom a számítógép-függést, a TV-függést, az okostelefon-függést is) fontos eleme és indítéka a gondolkozás kikapcsolása, a valósággal való szembenézéstől való félelem. Vonzó számunkra egy olyan álomvilágban élni, ahol minden szépnek és jónak tűnik. Ahol minden szivárványszínben pompázik, mert ez oldja a belső szorongásunkat, feszültségünket, amelyekről azt sem tudjuk sokszor, honnan jön. Magunkba nézni és komoly kérdéseket megfogalmazni nem merünk, de nem is akarunk együtt élni a szorongásainkkal, mert túlságosan fájnak. Így hát jön a gyógyszer effektus, ami az okot nem szünteti meg, de legalább a tüneteket enyhíti; a szőnyeg alá söpörjük a problémákat és megpróbáljuk csillapítani a fájdalmat. Ennek egy módja, hogy illúzióvilágba menekülünk és lefoglaljuk magunkat a modern elektronika és az internet éterében. Ezek hátterén különös hangsúlyt kapnak a neves 17. sz.-i francia gondolkodó, Blaise Pascal szavai: „Az emberek minden baja egy dologból fakad, mégpedig abból, hogy nem tudnak szép csendben a szobájukban maradni.”
Roppant szomorú az az állapot, amiben vagyunk. Ég bennünk a vágy, hogy megosszuk egymással életünk minden mozzanatát és percét. Vágyva vágyunk kapcsolódni társainkhoz. Mindent meg is teszünk, hogy ez megtörténjen. Chatelünk, posztolunk, emailezünk, telefonálunk, skypolunk, viberezünk. És amikor néha arcul csap bennünket a VALÓSÁG egy VALÓDI élethelyzetben, akkor rájövünk, hogy milyen messze is vagyunk ezektől a velünk született vágyainktól. És amikor találkozunk az ÉLET-ben, veszekszünk egymással, bántjuk egymást, becsapjuk a másikat, hazudozunk egymásnak. És vagy megalkuszunk azzal, hogy ilyenek vagyunk, vagy nem értjük, hogyan jutottunk ide. Pedig lehet, hogy kezdésnek az is elég lenne, ha ezt a szuper technikát arra is használnánk, hogy megbeszéljünk egy személyes találkozót. Nem online meetinget, hanem egy hús-vér beszélgetést! Vagy talán az is megtenné, ha néha telefon helyett becsöngetnénk egymáshoz….
