Hogy kiben bízhatunk, avagy kire támaszkodhatunk, időtlen kérdés. Az országok, birodalmak politikai-hatalmi szövetkezése terén éppúgy, mint ki-ki magánéletében. Megeshet, hogy egy biztosnak látszó támasz ingatagnak bizonyul. Érzékletes képpel mutatott rá egykor erre az eshetőségre Szanhérib, a megállíthatatlanul terjeszkedő asszír birodalom királya, az aprócska Júda uralkodójának, Ezékiásnak: „Íme, te e megtört nádszálban bízol, Egyiptomban, melyre aki támaszkodik, tenyerébe megy és átfúrja azt. Ilyen a fáraó, Egyiptom királya, minden benne bízónak.” Az i. e. 8-7. század fordulóján elhangzott üzenetet Ézsaiás próféta könyve őrizte meg. Az Asszír Birodalom a korszak katonai szuperhatalma volt. Agresszíven terjeszkedett, mégpedig a humánusnak nem éppen nevezhető korabeli viszonyok között is szadistának számító kegyetlenséggel. (Az asszírok elképesztő brutalitásáról, amivel nemcsak a megtámadott haderőkkel, de a „polgári” lakossággal is bántak, többek között a birodalom fővárosából, Ninivéből előkerült domborművek tanúskodnak.) A hódítók célterülete a Földközi-tenger keleti medencéjéig terjedt. Izraelt is magába foglalta. Az északi országrészt már korábban elpusztították, lakosságát elhurcolták, és a déli országrészt, Júda királyságát is fennhatóságuk alá vonták, kemény sarcot vetve ki rá. Szanhérib Ezékiáshoz intézett üzenetének közvetlen apropóját az adta, hogy Júda is csatlakozott ahhoz a szövetséghez, amit az asszíroktól rettegő országok az ekkor még nagyhatalomnak számító, de a zenitjén már messze túljutott Egyiptom vezetésével létrehoztak. A szemléletes kép Egyiptomról mint nádszálról, ami átszúrja a rátámaszkodónak kezét, éppen erre a leszállóágra, a fáraók egykor rendíthetetlen uralmának hanyatlására utalt. Szanhérib azonban nem állt meg a szóbeli fenyegetésnél, hanem újra felvonult seregével Júda ellen. Elfoglalta városait, és már a főváros, Jeruzsálem ostromára készült – ha Ezékiás nem hódolna be neki. Ezékiás reménytelennek tűnő helyzetbe került a népével együtt. Júda, ami ekkorra lényegében Jeruzsálemre zsugorodott, vajmi kevés eséllyel állhatott ellen az óriási túlerőben levő és kifejezetten hadakozásra szakosodott birodalomnak. Az asszírellenes szövetség sem segített. Ézsaiás, a hűséges tanácsadó el is marasztalta ilyen irányú próbálkozásáért Ezékiást, elhibázott taktikaként és hitetlenségként róva fel az Egyiptom iránti bizakodást: „Jaj azoknak, akik Egyiptomba mennek segítségért, lovakra támaszkodnak, és a szekerek sokaságában bíznak, és a nagyon erős lovagokban, és […] az Urat nem keresik.” Ezékiás a kilátástalanság közepette végül Istenhez fordult: „Hajtsd ide, Uram, füledet, és halld, nyisd meg, Uram, szemeidet, és lásd! Halld meg Szanhérib minden beszédét, amelyeket üzent az élő Isten káromlására! Bizony, Uram, Asszíria királyai elpusztítottak minden országot és azoknak földjét, és isteneiket tűzbe vetették, mert nem istenek voltak, hanem emberi kéznek csinálmánya, fa és kő… És most, Uram, mi Istenünk, szabadíts meg minket az ő kezéből, hogy megtudják a föld minden országai, hogy te vagy, Uram, Isten egyedül.” A bibliai krónika tömören írja le az ezt követő fejleményeket: „Akkor kijött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezret, és midőn reggel az emberek felkeltek, íme azok mindnyájan holt hullák voltak. Elindult azért, és ment és visszatért Szanhérib, az asszíriai király, és lakozott Ninivében.” A történetkritikai szemléletű tudósok hirtelen támadt járvánnyal vagy a Szanhéribet elszólító belügyekkel magyarázzák a fordulatot. Ám bárki bárhogyan vélekedjen is, tény, hogy az egész letarolt földrészen Jeruzsálem csodaszámba menően megmenekült a pusztulástól.
Kiben bízhatunk?
