Mindenkinek szabad belátásától függ, hogyan vélekedik az evangéliumi történetekről: valóságos-e szereplőik létezése, az események megtörténtek-e, vagy a képzelet termékei? Ha egyelőre félretesszük ezt a kérdést, és szigorúan a szövegre mint gondolati, logikai egységre koncentrálunk, akkor elgondolkodtató belső koherencia tárulhat fel. Igaz ez Jézus megkísértéseire is.
A Biblia eszmevilágában ezek értelmezéséhez a Megváltó emberré létele ad kulcsot. Eszerint – miként legtömörebben A zsidókhoz írt levél közli – a Megváltó „megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, de bűnt nem követett el”, így magára vállalhatja az emberiség bűneit, annak végső következményével, a halállal együtt. Eszmeileg ehhez illeszkedik tehát a Messiás fellépését övező hármas megkísértés is. E kísértések szisztematikusan felépítettek voltak (noha sorrendjük eltér Máténál és Lukácsnál), és a megváltói küldetés aláásására irányultak. Emellett mint típusok az összes emberi kísértést lefedték.
Az első a testi igényeket célozta az immár 40 napja böjtölő Messiásnál: „Hozzá menvén a Kísértő, mondta neki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké.” A próba abban állt, hogy Jézus él-e a teremtői hatalmával, miközben más éhezők nem tudnak segíteni magukon így, vagy pedig kiteszi magát annak, hogy nem is képes erre a csodatételre. E logikai csiki-csukit Jézus – miként a többi kísértés esetében is – a Szentírás idézésével oldotta fel: „Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik.” Vagyis az emberlét nem merül ki a testi szükségletekben, a megváltói küldetés pedig nem kíván önérdekű csodatételt.
A következő kísértések intellektuális irányt vettek: „Ekkor vitte őt az Ördög a szent városba, és odahelyezte a templom tetejére, és mondta neki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat, mert meg van írva: Angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.” A gondviseléssel, avagy az élet lehetőségével való visszaélésre hívás mindenki által ismert sugallatai ezek – Jézus esetében megfejelve azzal, hogy ha ellenáll, az cáfolja Megváltó voltát. Ám van itt még egy csavar. A Kísértő maga is az Írásra hivatkozik: a 91. zsoltárt idézi. Mintha előzékeny dialektikusként ezt mondaná: ha akarod, induljunk ki a Szentírásból. Jézus az Írásra ismét az Írással, a dialektikára dialektikusan válaszol: „Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” A „viszont meg van írva” elv itt írásmagyarázati jellegű. Ugyanakkor az élet minden területén tanácsol: ne csak egyoldalú – például számunkra csábító – érveket engedjünk be! „Ismét vitte őt az Ördög egy igen magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és mondta neki: Mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ez nem kecsegtetés volt a világ javaival, hanem a küldetés értelmetlenségét és feladását célozta. Azt fejezte ki, hogy nem szükséges végigjárni a megváltás fájdalmas, önfeláldozásban kiteljesedő útját. Egy apró, formális gesztus ellenében a Megváltó mintegy ajándékba kapja az emberiséget. Jézus azonban átlátta, hogy e gesztus éppen azzal az erkölcsi renddel áll kibékíthetetlenül szemben, ami a váltsághalálát szükségessé teszi, így alapjaiban lehetetlenítené el a megváltást. „Ekkor mondta neki Jézus: Eredj el, Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.”
A nyitva hagyott kérdésünkre visszatérve: vajon e cizellált logikai párharc csupán népi-vallási kitaláció, vagy valóban két emberfeletti intelligencia pengeváltása?
