Érdekes jelenség, és nyelvünk gazdagságát mutatja, hogy ugyanabból az alapszóból finoman elhatárolt jelentésárnyalatú, sőt akár kimondottan ellentétes tartalmú kifejezések is képezhetők. Mostani témánkat tekintve: a kötődés és a megkötözöttség is a „köt” szóból származik. Mind a kötődés, mind a megkötözöttség elvont fogalom, hiszen nem szó szerinti – kötéllel és csomókkal létrehozott – kötést értünk rajtuk, noha nem kevésbé erőset. Ugyanakkor, míg a kötődés pozitív, addig a megkötözöttség negatív tartalmat hordoz. Kötődésről általában építő kapcsolatok esetén beszélünk. Amikor valakit például szimpátia, barátság, szeretet fűz egy másik emberhez. És folytathatnánk a sort, hiszen ez a fajta pozitív viszonyulás a kutyája, a munkája, a hobbija, a zene vagy elvek, eszmék, értékrend iránt is fennállhat. A megkötözöttség ezzel szemben rabságot, egészségtelen és egyoldalú függést jelent. Tipikus példái ennek a ma már az orvostudomány által is betegségként kategorizált függőségek, mint az alkohol- vagy a drogfüggőség. A sort persze itt is lehetne folytatni, nem feltétlenül csak orvosi esetnek minősülő példákkal. Hiszen végső soron idetartozik minden, ami rombol, mégis mintegy összenőtt velünk, s nem tudunk, sőt gyakran nem is akarunk szabadulni tőlük. Elsőként említhetjük azokat a rossz hajlandóságainkat, amelyeket masszív jellemvonásokként vés belénk az, ha szokásszerűen zöld utat adunk nekik. Az építő kötődés és a romboló megkötözöttség akár egyidejűleg is jelen lehet bárkiben, gyötrő belső konfliktust teremtve. Egy igazán érzékletes leírását olvashatjuk ennek a Római levélben (mely irat nem mellesleg a kereszténység tanbeli esszenciája). Pál apostol – a levél szerzője – a 7. fejezetben saját etikai jellegű kötődéséről és megkötözöttségéről ír, valamint ezek kibékíthetetlen szembenállásáról, az ezáltal előidézett fájdalomról, sőt már-már skizofrén belső megosztottságról. Külön figyelemre méltó az őszinte, takargatás nélküli hangvétel: Páltól – noha nem akárki volt a kereszténység történetében – távol állt a képmutatás, a szenteskedés, amik vallásos körökben viszont sajnos szinte törvényszerűen burjánoznak. „Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint” – írja egyfelől az apostol az építő kötődés tekintetében. Majd így folytatja a romboló megkötözöttségre térve: „De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének.” Az e kettősségből fakadó drámai meghasonultságról pedig így vall: „Mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekeszem. […] Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.”
Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy a legjobb szándékuk is gellert kaphat, és általuk is elítélt cselekedetbe futhat ki; hogy jobb meggyőződésük ellenére mégis rosszat tesznek; vagy egyszerűen azt, hogy a káros szokások hatalma a legnemesebb elhatározást is képes felülírni. A kötődés és megkötözöttség elviselhetetlenné váló belső feszültsége az apostolból kétségbeesett segélykiáltást fakasztott fel: „Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” A válasz – amint a levél folytatásából feltárul – szinte kézenfekvő: ahogy a függő, önerejéből szabadulni képtelen betegnek gyógyításra és gyógyítóra, úgy a bűneiben megkötözött embernek megváltásra és Megváltóra van szüksége.
