– írta Vörösmarty Mihály „Az emberek” című versében. Az 1846- ban, egy sok szempontból a mi napjainkhoz hasonló, radikális történésektől és változásoktól szabdalt korszak körülményei között született sorok lélegzetelállítóan tömör képekbe sűrített vízióját adják az emberiség egész történelmének és sorsa kilátásainak. Vagyis kilátások helyett inkább kilátástalanságot kell mondanunk, hiszen a komor üzenet a legkevésbé sem sugároz optimizmust, a refrén pedig egyenesen drámai erővel sulykolja: „Nincsen remény!” Nem vállalkozva a vers részletes elemzésére – ám elolvasását természetesen mindenkinek ajánlva – csupán azt kísérelhetjük itt meg, hogy sokféle válságtól, köztük különösképpen természeti katasztrófáktól fenyegetett korunk szempontjából néhány rendkívül időszerű gondolatát kiemeljük.
Kezdve mindjárt a címadóként választott sorral – „Az ember fáj a földnek” –: a föld, avagy a természeti erőforrások által eltartott, de ezzel visszaélő, a földet kizsákmányoló, sőt azt mintegy megsebző emberiség képét idézi elénk. A túlnépesedés problémája – ami Vörösmarty korában még fikció volt, s elsősorban Thomas Malthus angol közgazdász elméletéből táplálkozott – félreérthetetlenül jelenik meg, mint a háborúk által megtizedelt, de a békeidő tüneményével helyesen élni mégis képtelen emberiség átka: „És hosszu béke van s az ember / Rémítő szapora, / Talán hogy a dögvésznek egyszer / Dicsőbb legyen tora”.
A globális túlnépesedés ma már szinte közhely, mint ahogy a súlyos társadalmi igazságtalanságok megléte is tagadhatatlan, amelyeket minden technikai és kulturális fejlődés ellenére sem sikerült meghaladni: „Mi dús a föld, s emberkezek még / Dúsabbá teszik azt, / És mégis szerte dúl az inség / S rút szolgaság nyomaszt. / Így kell-e lenni? vagy ha nem, / Mért oly idős e gyötrelem? / Mi a kevés? erő vagy az erény? / Nincsen remény!” Vörösmarty nem hagy kétséget afelől, hogy a megannyi gyötrő, paradox jelenségnek, amely háborúk, nyomor vagy akár ökológiai válság formájában jelenik meg, valójában közös, etikai eredete van: az önzés, azaz hogy páratlan szellemi képességeit az ember a szűk látókörű önérdekek szolgálatába állítja: „Istentelen frígy van közötted, / Ész és rossz akarat!” – olvassuk a 6. versszak felütésében, vagy az ugyanezt a versszakot lezáró, az ember teremtésének genezisbeli leírását parafrazeáló sorokat is említhetnénk: a föld porából formált „istenarcú lény” „őrült sárrá” történő visszaalacsonyodását.
De képes-e valaha megjobbulni az emberiség, ha úgy tetszik, észhez térni, tanulni gyászos múltjából? A költő a legkevésbé sem derülátó e tekintetben. Olyannyira nem, hogy az utolsó versszakot, amely az egész vers végső üzeneteként világosan tagadja ezt, még a komor refrén megduplázása is nyomatékosítja: „Az ember fáj a földnek; oly sok / Harc- s békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán; / S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfogvetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Vajon prófétának bizonyul-e Vörösmarty?
