A tél egyebek mellett a természet és az ember megpihenésének, regenerációjának az időszaka. Legalábbis hagyományosan – kell azonnal hozzátennünk –, mivel korunkra mind a tél, mind a természet, mind az ember alaposan megváltozott. A természethez igazodó évezredes életritmus megváltozásán túl gondoljunk csupán arra, hogy egy ideje már a telek sem a régiek, hideggel, hótakaróval, szánkózással. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – nem szabad elfeledkeznünk pihenés, a nyugalom, avagy a regeneráció szükségességéről és törvényszerűségeiről.
Érdekes kitekintést kínálnak ennek kapcsán az ókori Izrael törvényei, amelyek különböző időciklusokat írtak elő az emberre, a termőföldre, sőt még a társadalomra nézve is. E törvényeket a Biblia elején, Mózes könyveiben találjuk, aki isteni kinyilatkoztatásként jegyezte le azokat. A hét, azaz a hét napból álló időciklus érdekessége, hogy a nappal, a hónappal és az évvel szemben ez nem csillagászati mozgásokból adódik, mégis máig az egyik legalapvetőbb szervezőeleme az életritmusunknak. Fontosságát az is jelzi, hogy a mózesi törvényeken belül a Tízparancsolatban találjuk a vonatkozó kijelentést: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteld azt (azaz elválaszd a többi naptól – P. Z.). Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot se tegyél azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” A hatnapi munkát követő fizikai kikapcsolódás egyben a lelki-szellemi „bekapcsolódás” napja is volt.
A termőföld pihentetésének elrendelésében is hasonló szempontok tükröződnek: „Hat éven át vesd be meződet, és hat éven át mesd meg szőlődet, és takarítsd be termését. De a hetedik esztendőben legyen teljes nyugalma a földnek, az Úr nyugalomnapjához hasonlóan. Meződet ne vesd be, és szőlődet ne mesd meg. […] De amit a föld a nyugalma idején terem, táplálékul lesz neked, szolgádnak és szolgálódnak, a nálad tartózkodó napszámosnak és idegennek, meg jószágodnak és a földeden élő állatoknak.” Figyelemre méltó, hogy ez és az előző rendelkezés együttesen az idegen (vagy jövevény) érdekét is szem előtt tartják, ugyanakkor a vele szemben támasztott elvárást is rögzítik. A fentiek mellett volt még egy kifejezetten különleges, hosszú időciklusú törvény is, ami egyfajta társadalmi regenerációnak tekinthető: „Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilenc esztendő legyen. […] És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának […], és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez. […]
(Az ötvenedik éveket) követő esztendők száma szerint vásárolj a te felebarátodtól: a terméses esztendők száma szerint adjon el neked. Az esztendők nagyobb számához képest nagyobb árat adj azért, amit veszel, az esztendők kisebb számához képest pedig kisebb árat adj azért, amit veszel, mert a termések számát adja ő el neked. Egymást azért meg ne csaljátok […], mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” A szolgák, rabszolgák felszabadítása és a földterületek visszaadása eredeti tulajdonosuknak hallatlanul előremutató és humánus rendelkezés volt. Nem csoda, hogy a történetkritika kétkedéssel fogadja, valóban betartották-e. Annyi azonban bizonyos, hogy ha betartották, az megakadályozta a szélsőséges társadalmi különbségek kialakulását, illetve állandósulását a magántulajdon és a társadalmi jogállás terén egyaránt. Vajon ma nem lennének kívánatosak ilyen törvények – vagy legalább a mögöttük álló törvényhozói szemlélet?
