Egy számomra nagyon különleges és fontos ember tapasztalatait szeretném megosztani most veletek. Egy olyan emberét, aki mindig példaképként állt, és a jó Isten kegyelméből még áll előttem, és bemutatta számomra azt, hogy hogyan is lehet igazán, Istenben feltétlen bízó, hívő életet élni a legnehezebb időkben is.
Ezeket a csodás tapasztalatokat rengetegszer hallottam tőle, míg felnőttem. Sokszor beleszőtte igehirdetéseibe is, hogy ezek által tegyen nyomatékot Isten ígéreteinek, amelyek az ő életében is megvalósultak: „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” (Zsoltárok 91,11)
A tapasztalatok a második világháború lezárását követő évben kezdődtek. Ebben az időszakban emberekre volt szükség a helyreállítási munkálatokhoz, de nem volt kiket vinni. Az emberhiány miatt végül nem maradt más hátra, mint azokat a fiatalokat elvinni, akik nem töltötték be a 18. évüket, így nem harcoltak a fronton. Nagypapám, Bella Sándor, ekkor volt 17 éves.
Egyik éjszaka a hatóságok összehívták az embereket a faluban, Nagymuzsalyon, valamiféle gyűlésre. Órákig nem történt semmi, az emberek várakoztak, nem tudták, hogy mit is akarnak tőlük. Aztán hirtelen bejelentették, hogy erről a gyűlésről már nem mehet haza senki se, aki férfi, hanem egyenesen viszik őket a városba, Beregszászra. Sokan tiltakozni kezdtek, így annyi engedményt adtak, hogy egyszerre három embert elengednek, azok hazamehetnek elkészíteni az úti csomagot, aztán mikor visszajönnek, megint másik három ember mehet. Ekkor nagypapám jelentkezett, hogy ő is szeretne menni, erre azonban kiléptették a sorból, és fegyvert fogtak rá. – Fel a szekérre! – kiabáltak rá, így ő már nem mehetett haza.
Az édesanyák sírva futottak a szekér után, hogy ne vigyék el a gyerekeiket. Mindez éjjel egy órakor történt. Beregszászból elvitték őket a következő nagyvárosba, Munkácsra, ahol aztán tehervonatra ültették őket, és indultak velük Dombászra, Ukrajna keleti részére. Bár nem úgy vitték el őket, mint katonákat, mégis katonai parancsnokság alatt voltak, és ugyanolyan szigorúan büntették őket, ha elszöktek: akár négy-öt évnyi börtönbüntetéssel.
Dombászon legelőször tanulniuk kellett pár hónapot, hogy megismerjék a gázokat, mi, hogy működik odalent a sahtában, a bányában, ahova később leküldték őket dolgozni. Amíg tanultak, addig viszonylag rendesen gondoskodtak róluk, azonban, amint dolgozni kezdtek, és megkapták csekély fizetésüket, már maguknak kellett az ételt megvenni, azonban olyan kevés volt a pénz, és a beszerezhető élelmiszer, hogy éheztek. Két-három nap is eltelt úgy, hogy nem jutottak betevő falathoz.
Nagypapám elhatározta magában, hogy ő bizony nem marad ott, haza fog menni, valahogyan megoldja. Kigondolta, hogy ha megbetegszik, és nem tud dolgozni, akkor majd szépen hazaengedik. Nagyon hideg volt, -40 fok is, ez azt jelentette, hogy ha egy pohár vizet kiöntöttek, akkor egy darab jég esett le. A konyhában, ahol a munkásoknak lehetett főzni, ellenben nagyon meleg volt. Nagyapa úgy gondolta, hogy ha elkapja a tüdőbetegséget, azzal elengedik, otthon él még egy-két évet, aztán meghal, de legalább a családjával lesz. Így hát, a konyhán jól kimelegedett, alaposan megizzadt, aztán fogta magát és kiment a -40 fokba. A konyhaépülettől nem messze volt egy kis deszkaépület, oda ment be, levetkőzött felülről, és addig volt odakint, amíg annyira le nem hűlt a teste, hogy a kezei már nem bírták elviselni a hideget. Ekkor felöltözött, visszament a konyhába, és kezdte az egészet elölről. Ezt körülbelül háromszor ismételte meg, hogy biztosan megbetegedjen. Azonban a jó Istennek más terve volt vele: bár nagypapám meg akart betegedni, hogy inkább meghaljon, a jó Isten nem engedte meg, hogy így történjen. Olyannyira, hogy még csak el sem köhintette magát, náthás sem lett a kétségbeesett kísérlet után. Később értette csak meg, hogy Istennek tervei voltak vele: a kényszermunka után negyven éven át szolgált, mint lelkész és evangélista, és az Úr szolgálatának szentelte az életét.
Bár a dombászi munka idején nagypapám még nem keresztelkedett meg, a családja már adventista volt, és ő maga is meg akarta tartani a szombatot. Viszont a szombat ugyanolyan munkanapnak számított, mint a többi – járt ugyan egy szabadnap mindenkinek, de az nem mindig esett akkorra. Eleinte még nem a bányában kellett dolgoznia, így akkoriban el tudta cserélni másokkal a szabadnapját, hogy a szombatja szabad legyen, de amikor kint beállt a nagy hideg, és az építkezésen nem lehetett tovább dolgozni, akkor mindnyájukat beküldték a bányába. Itt szintén másképp esett a beosztás, és nem tudta elcserélni, ezért úgy döntött, hogy ő nem megy szombaton dolgozni, majd megy vasárnap, aztán lesz, ami lesz.
Vasárnap, munkába menet találkozott az egyik nacsalnyikkal, vezetővel, aki megállította: Bella! Nagypapám válaszolt: ,,Я ва слушаю” (Én hallgatom). – Gyerünk utánam! – intett neki a vezető. Bevitte az irodájába és megkérdezte tőle, hogy hol volt előző nap. Nagypapám lehajtotta a fejét, és elkezdte mondani: én szombaton sohasem dolgoztam, a szüleim sem dolgoznak szombaton, ez nálunk törvény, és én nem tudok szombaton dolgozni. Amikor iskolába jártam, akkor sem tanultam szombaton. Nézett a vezető, nézett rá, aztán ezt mondta: ,,Nekem egy ilyen ember kell, mint amilyen te vagy! Megadom neked a szombatot szabadnak, nem kell neked aznap dolgoznod, éjszakai szmenára (műszakra) sem kell menned, reggel héttől délután kettőig kell csak dolgoznod, és a fizetésedet is megemelem!”
Ezután majdnem ötször annyi fizetést kapott a nagyapám, mint addig, nem kellett többet éheznie, sőt, még haza is tudott küldeni a szüleinek a pénzből. Több, mint egy évig dolgozott emellett a vezető mellett, aztán hazaengedték szabadságra, majd amnesztiát kapott, így nem kellett visszamennie a bányába. Öt évet kellett volna Dombászon lennie, ebből ő három és fél évet töltött le csupán. Ez alatt az idő alatt egyszer sem dolgozott szombaton – és a jó Isten kegyelméből ma már 88 éves, és soha nem kapta el a tüdőbetegséget sem.
Számtalan tapasztalatot élt át ezek alatt az évek alatt a jó Istennel. Ha az általa megélt eseményekre gondolok, nem érzek félelmet amiatt, hogy az utolsó időben üldöznek majd a szombat, a hitem miatt. Az Úr minden időben gondunkat tudja viselni, mert az Ige ezt mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1). Szeretnék olyan életet élni, hogy úgy tudjak majd visszatekinteni rá, mint a nagypapám, aki a hitben rendületlenül állt, bármilyen nehéz is volt az élet, mert az Úr adott erőt megküzdeni az elé jövő akadályokkal. A legfontosabb dolog az életében mindig az volt, hogy az Úrnak szolgálhasson, és minket is erre tanított.
Hálás vagyok a jó Istennek, hogy ilyen példát állított elém a nagypapám személyében, és hogy az ő tapasztalatai által én is és ti is erősödhettek!
