Néhány héttel ezelőtt Budapest felé utaztam autóbusszal. Úgy hozta az élet, hogy egy rendkívül intelligens, tíz éves kislány volt az útitársam, akivel – korához viszonyítva – meglepően mély beszélgetésbe bonyolódtunk. Társalogtunk a terepfutásról, függőségekről, arról, hogy az iskolában milyen csúnyán viselkednek egymással a gyerekek, és arról is, hogy szerinte úgy kell élni az életet, hogy a rossz eseményeknek is megkeressük a jó oldalát. Kiderült az is, hogy éppen az apukájához utazik fel Budapestre, akinek a barátnője fog kijönni elé. És éppen ez volt az oka annak, hogy elpityeredett, amikor a busz rákanyarodott a Hungária körútra…
Nem lehangoló válási statisztikákat szeretnék ezúttal közölni, és nem is akarok elmélyedni a válás jelenségének lelki hátterében, noha erről sem lehet eleget beszélni. Egy másik szempontot szeretnék most elétek hozni, amin jó magam is elgondolkodtam. Ez pedig nem más, mint a felelősség kérdése.
Mindjárt meg fogjátok érteni, hogy pontosan mit is értek ezalatt, de előtte térjünk még vissza egy kicsit a sírást közvetlenül megelőző pillanathoz, amikor a kislány torkát már szorították a könnyek. Ezekben a percekben éppen azt mesélte nekem, hogy tudja magáról, hogy ő nagyon érzékeny. Azt is szóba hozta, hogy lassan már egy éve annak, hogy az egyik osztálytársa kicsit gorombán beszélt vele, de még most sem tudta igazán feldolgozni ezt az esetet. Amikor itt tartott a beszélgetésünk, megrohant az az érzés, hogy ez a kislány voltaképpen önmagát okolja a szülei válása miatt.
Talán most többen azt kérdezitek magatokban, hogy miért éppen ez jutott az eszembe, hol itt az összefüggés. Itt, ennél a pontnál kell szót ejtenünk arról, hogy a gyermeki lélek nem tudja elfogadni és megérteni azt, ha a szülei akár vele, akár egymással „csúnyán bánnak”. Nem tudja feldolgozni, hogy az a szeretetkapcsolat, ami egykor egybefűzte apát és anyát, nincs többé. Egy gyermek természetszerűleg megbízik a szüleiben, és tőlük várja a szeretetet és biztonságot, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az egészséges lelki fejlődéséhez.
Éppen ezért nem is tudja hova tenni, ha „rosszul” viselkednek vele. Nem a szüleinek tulajdonítja tehát a negatív megnyilvánulást, hanem önmagában kezdi el keresni a hibát. Ez pedig egy súlyos gondolatkörhöz vezethet, amely akár egész életén át elkísérheti, meghatározva alapvető gondolkodásmódját, viselkedését és kapcsolatait. Ez a gondolatcsapda pedig így szól: „Ha másoktól bántás ér, az biztosan az én hibám. Apa/anya is csak azért nem szeret, mert nem vagyok elég jó. Én lehetek az oka annak is, hogy a szüleim már nem szeretik egymást.” És ezzel megszületik a lélekben egy olyan állandó önvád, amely önsorsrontó magatartáshoz vezet.
Talán éppen emiatt a mélyen rögzült gondolkodásmód miatt nem tudta a kislány sem megemészteni azt, hogy valaki agresszívabb hangnemet ütött meg vele szemben. Elképzelhető, hogy egy beidegződött gondolati séma ezt mondatja vele minden ehhez hasonló esetnél: „Biztosan megérdemlem, hogy így bánjanak velem, bizonyára bennem van a hiba.” Így kerülnek bele oly sokan abba a tömegbe, amely az értéktelenség és szégyen érzésével küszködik, önmagát korholja mindenért, lebénítják saját félelmei, vagy éppen minden erejével igyekszik másoknak megfelelni és alárendelődni. Ebbe a tömegbe tartoznak azok is, akik az alkoholba, drogokba, játékszenvedélybe és mindenféle függőségbe menekülnek, azok is, akik értéktelenségüket óriási teljesítménnyel próbálják kompenzálni, vagy éppen azzal, hogy kényszeresen akarnak irányítani másokat. Hiszen valahogy mindenképpen kompenzálni kell a szeretethiányt!
Mégiscsak le kell élni azt a pár évtizedet, ami adatott. Mindenki úgy ügyeskedik tehát, hogy ne kelljen azzal a szorongással és belső nyugtalansággal szembesülnie, ami a szíve mélyén mégiscsak ott lapul. Meg lehet próbálni a szőnyeg alá söpörni, vagy elbújni előle, ám nincs sok haszna: ettől még ugyanúgy kísérthet bennünket az a rendkívül kellemetlen és szorongató érzés, hogy szégyelljük magunkat amiatt, akik vagyunk, mert nem hisszük el, hogy elég értékesek vagyunk.
Talán a kislányban is ez az érzés tört felszínre a buszon. Szívszorító pillanat volt számomra, mert a másodperc törtrésze alatt bepillanthattam életének egyik lehetséges jövőbeli forgatókönyvébe: kiváló tanulóvá és sportolóvá vált, ám könnyedén odaadta magát a legelső fiúnak a diszkóban, mert szeretetet remélt érte cserébe. Boldogtalan párkapcsolatok követték egymást vég nélkül, amelyekből nem tudott kilépni, annak ellenére, hogy kihasználták, vagy éppen bántalmazták. Úgy érezte, hogy megérdemli ezt a viselkedést, mert nem elég jó, ám túlságosan fájdalmas volt számára erre gondolni, ezért inkább drogokat kezdett el használni fájdalomcsillapító gyanánt… Nem is akartam tovább gondolni a lehetséges kimeneteleket.
Bizonyára most többen legyintetek: az előbb felvázolt forgatókönyv azért mégis csak túlzás. Az elején említettem, hogy nem fogok most statisztikákat hozni nektek, de szeretnélek megkérni titeket, hogy ha érdekel benneteket a téma, akkor nézzetek utána, hogy a prostituáltak, drogfüggők, és társadalmunk leginkább lenézett rétegei milyen arányban elvált szülők gyermekei, milyen arányban szenvedtek el gyermekkori bántalmazást, és így tovább.
Ki a felelős mindezért? Az alkoholista apa? Az anya, aki nem tudta megvédeni a gyereket a férje haragjától? A társadalom? Az egyházak? A politika? A nagyszülők, akik rossz mintát mutattak a szülőknek? Vagy a nagyszülők szülei, akik már szintén beteg viselkedésmódot tanítottak a saját gyermekeiknek? Meddig kell visszamennünk ezen a logikán, hogy felelőst találjunk? Vagy nincs is felelős? Éljük tehát úgy az életünket, hogy nincs igazság ezen a Földön, és nem is lehet változtatni, mert minden csak egyre rosszabb lesz?
Kevés az emberi bölcsesség ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni ezeket a súlyos kérdéseket. Van azonban egy kérdés, amelyet mindenképpen le kell tisztáznunk önmagunk számára: lehetséges, hogy a magunk kicsiny vonzáskörzetében, valamilyen mértékben mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy egy tízéves kislány elsírja magát a buszon?
