Csak most döbbenek rá, milyen kifejező ez a szavunk: álarc. Így is írhatnánk: ál-arc. A cselekedeteink mögött meghúzódó egyik legerősebb és leggyakoribb indítékunk, hogy ne önmagunkat adjuk. Talán még pontosabb, ha így fogalmazok: hogy takargassuk azt, akik valójában vagyunk.
Az emberi leleményesség határtalan ebből a szempontból. Számtalan eszközből válogathatunk, hogy a valóságot meghamisítva mást mutassunk önmagunkról. Hazugság, tagadás, jó színben való feltüntetés, önigazolás, önhittség, bagatellizálás… Lehetne még hosszan folytatni a sort. Az emberi történelem folyamán ezek az eszközök mindig rendelkezésre álltak, a technika fejlődésével azonban – és különösen az internet megjelenésével – egy olyan dimenzió nyílt meg azelőtt, hogy elbújjunk önmagunk és mások elől is, amely félelmetes és sötét mélységekbe vezethet minket.
Tragikus és ellentmondásos korban élünk. Miközben vágyunk arra, hogy megosszuk önmagunkat másokkal és mások is megosszák érzéseiket, gondolataikat és lényüket velünk, egyre inkább távolabb kerülünk mind önmagunk, mind embertársaink megismerésétől is. Józan paraszti ésszel végiggondolva, hogyan is tudnánk őszinte kapcsolatokat kiépíteni, valóban kapcsolódni egymáshoz, ha mindenki fél attól, hogy igazán önmagát mutassa meg! És egyáltalán: tudjuk még azt, hogy kik is vagyunk valójában?
A virtuális térben, ahol a modern kor embere ideje jó részét eltölti, már esély sincs az egyenes szembenézésre, szembesítésre vagy önismeretre. A személyes kommunikációban, az árulkodó testbeszéd jelei segítségével, csak-csak megtörténhet, hogy észreveszem magamon vagy a másikon, hogy szavaink, gondolataink nincsenek összhangban a valósággal – és ha akarok, szólhatok. A másik érdekében, vagy éppen önmagamért. Az illúziók világában azonban az őszinte igazság már rég számkivetett lett .
Micsoda élet az, ahol izgatottan nézem,
hányan lájkolták az új profil-képem?
Ha sokan, elégedetten nyugtázom,
a keveset viszont szomorúan bánom.
Mi hajt minket, hogy örült módra meneküljünk?
Szégyen vagy bűntudat az osztályrészünk?
Elismerés, elfogadás, szeretet, mire vágyunk?
Pusztuljon az illúzió, mielőtt mi is azzá válunk!
Egy korabeli, XVIII. századi álarcos bálhoz kezd hasonlítani az életünk. A nők díszes, rakott ruhákban járkálnak vagy épp ledéren, a férfiak elegáns frakkban, vasalt ingben, vagy épp szakadtan. Hatalmas kristály-csillárok lógnak az ódon kastély mennyezetéről, vakító fényük meg-megcsillan a márványpadló felületén. Arany és ezüst dísztárgyak láthatók mindenfelé. Kellemes muzsikaszó tölti be a termet, miközben üresen, felszínesen fecsegnek a résztvevők. Mindenki egy maszkot tart maga előtt, senki nem ismeri fel a másikat. Mindenki az lehet, aki lenni akar, csak épp önmaga nem.
Nem tagadom, vonzó élet ez. És könnyebb ál-arcok mögött élni, mint levetni azokat. Nem merjük, mert amikor megtettük, bántottak minket. Meg amúgy sem tudjuk már elképzelni, hogy szerethetők vagyunk önmagunkért is. Így hát megpróbálunk olyanok lenni, amiről azt gondoljuk, hogy majd szeretni fognak érte. Meghasonlunk önmagunkkal.
Időről-időre azonban útelágazáshoz érkezünk. Amikor épp meghalljuk lelkiismeretünk szavát. Amikor belefáradunk az állandó megfelelni akarásba, amikor felszínre tör bennünk annak vágya, hogy ne a teljesítményünk miatt fogadjanak el bennünket, hanem azért és úgy, amilyenek vagyunk. Ilyenkor választhatunk, hogy újabb maszkokat próbálunk fel, amiket aztán cserélgethetünk is az alkalomhoz illően, vagy elkezdjük azokat kidobni a szemétbe.
Az előbbi út a könnyebb út. Rövid távon legalábbis. A megszokás miatt. A fájdalommentesség miatt. Az utóbbi nehezebbnek tűnik. Változással és fájdalommal fenyeget. Rövid távon legalábbis. De talán ekkor megnyílik az esély, hogy legközelebb ne ezt kérdezzem: Mikor leszel online? Hanem ezt: Mikor láthatlak?
