Bizonyára sokak fülében ismerősen cseng Shakespeare Hamletjének híres sora: „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül”. A gondviselés kifejezéssel először talán középiskolás koromban találkoztam, épp az említett mű olvasása során. Sokatmondó, mégis rejtélyes kifejezésnek tűnt számomra: ott volt benne egy természetfölötti hatalom, vagy másképpen fogalmazva: valamiféle felülről jövő jóakarat az ember iránt, aminek tudata megnyugvással tölti el a szívet. Mégsem vagyok teljesen kiszolgáltatott! A szót szépnek találtam, magasztosnak, költőinek, de – néhány ritka pillanattól eltekintve – nem kutattam mélyebben a tartalmát.
Évekkel később aztán igen meglepődtem, amikor a fent idézett hamleti sort szinte szóról szóra felfedeztem a Biblia lapjain: “Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” (Máté 10,29) A veréb egy olyan egyszerű kis madár, hogy az emberek többségéből nem vált ki különösebb érdeklődést. Sőt, még „madárszámba” se nagyon veszik, hiszen csak veréb. Azaz közönséges, unalmas, szürke; s mivel sok van belőle – úgy vélik – pótolható. Nem így gondolkodik a mai közönyös, sok tekintetben elszemélytelenedett világ is az emberek tömegei felől?
A Biblia azt üzeni számunkra, hogy nem vagyunk magunkra hagyva és elfelejtve. Teremtőnknek gondja van a legapróbb, legegyszerűbb élőlényekre is: az ég madarairól és a mező liliomairól is Ő visel gondot.
„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek…” (Máté 6,28). Ha a legkisebb verebet ilyen becsben tartja az Isten, mennyivel inkább törődik az ember sorsával! Ez a törődés, ez a figyelem mindig személyes. Isten mindnyájunk számára személyesen mutatkozik be: „Én, az Úr, vagyok a te Istened” (2 Mózes 20,2). Számon tart minket, mint atya a gyermekét, és vágyik arra, hogy életünknek része lehessen.
A 84. zsoltárban ezt olvashatjuk: „nap és paizs az Úr Isten” (Zsoltárok 84,12). Ugyanebben a zsoltárban található még egy gyönyörű képsor, ami visszakanyarodik bevezető gondolatunkhoz: „A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, a hová fiait helyezhesse, – a te oltáraidnál, oh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” (Zsoltárok 84,4).
Isten házában, gondviselésében tehát helye van a legkisebbnek is. Fészkelőhelyét tekintve a veréb és a fecske ugyanis kiszolgáltatott helyzetben van: emberi településeken költ, épületek falán vagy zugaiban építi fészkét. A falvakon, városokon kívül nem tudnak megtelepedni; költőhelyüket és táplálkozásukat tekintve olyannyira az emberhez kötődnek, hogy másutt képtelenek fennmaradni. Innen már csak egy lépés, hogy a természeti kép kínálta párhuzam mentén felismerjük saját helyzetünket, és egyben megtaláljuk a helyes választ a létbizonytalanság nyugtalanító kérdéseire.
Van egy Istenünk, Teremtőnk és Gondviselőnk, aki nem közömbös sorsunk iránt, ismeri életünket és küzdelmeinket, akinek felőlünk való gondolata „békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kivánatos véget adjon” (Jer.29:11). Jussanak mindig eszünkbe bátorító szavai: „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt.10:31)
