Kerek évfordulókat idézve az elmúlt alkalommal Händel Messiás című oratóriumával foglalkoztunk, amely 1741-ben született. Addigra az oratórium műfaja már csaknem kétszáz éve létezett, mint egyházi, ritkábban világi szöveg megzenésítése színpad nélkül, több szereplővel. Elnevezése az imaterem olasz nevére (oratorio) utal, ahol az oratóriumokat korai szakaszában előadták. Azoknak a lelkigyakorlatoknak, vallásos eseményeknek képezték zenei részét, amelyet papi és világi gyülekezetek tartottak imatermeikben. Az első ilyen gyülekezetet Filippo Neri firenzei pap alapította 1551-ben Rómában. A társaságnak bárki tagja lehetett, semmilyen fogadalom nem kötötte azokat, akik a kongregációba léptek. Az ebben az időben alakult számtalan hasonló jellegű társuláshoz hasonlóan Neri csoportja is a katolikus egyház tekintélyének megőrzését tűzte ki célul, törekvése tehát ellenreformációs volt. Giovanni Forti 1678-ban megjelent Neri-életrajzában képet kaphatunk egy ilyen összejövetel menetéről: „Először egy vallásos könyvből olvastak fel, majd a Szent (értsd: Neri, akit már életében szentként tiszteltek) félbeszakította a felolvasást, kommentálta, magyarázta az elhangzottakat, esetleg kikérte a jelenlevők egyikének véleményét. Így számos vallásos problémát világítottak meg kérdés-felelet formájában az összejövetel során. Az is előfordult, hogy a Szent felszólítására valaki más lépett az emelvényre, hogy egy szent életéről beszéljen. Általában hárman kaptak szót, és egyik sem beszélt fél óránál tovább. Az összejövetel végén egyházi énekeket énekeltek. Így történt ez minden hétköznapon. Így vette kezdetét az oratórium.” Valamennyi korabeli beszámoló aláhúzza a zene fontos szerepét a kongregáció összejövetelein. A későbbiekben az összejövetelek legfőbb vonzereje éppen a zenés áhítat, az előadott zeneszámok lettek. A vallásos gyakorlatoknak, ima-összejöveteleknek oly nagy lett a népszerűsége Rómában, hogy 1574-ben külön imatermet (oratorio) építettek számukra.
Noha a fentiek alapján helyileg és időben pontosan körül tudjuk határolni az oratórium keletkezését, természetes, hogy mint minden új műfaj, ez is számos régi, ősi hagyományt egyesít magában. Tágabb értelemben ide sorolhatók a misztériumjátékok, továbbá minden korábbi vallásos tárgyú párbeszédes formában írt zene, tehát a templomi dráma, párbeszédes formájú laudák (vallásos dicsérő énekek), passiók, böjti énekesjátékok és egyes zarándokénekek. Latin változatát templomban, rendszerint templomi szertartás keretében adták elő, az illető nép nyelvén énekelt változatát pedig imateremben majd koncertpódiumon. Ez utóbbihoz sorolható például Händel Messiása.
Számos ószövetségi személy történetét zenésítették meg. Kezdetben az oratórium egészét összekötő testo (=textus, bibliai szövegre utal) szólamát is kórus énekelte csakúgy, mint a párbeszédben résztvevő személyekét. (Erre a gyakorlatra visszautalva Petrovics Emil Jónás könyve c. oratóriumában két szólistára bízta Isten szólamát.) Minőségi ugrást jelent, amikor az operától kölcsönzött monódikus stílus (amely a szöveget hangsúlyozó, egy hangra bízott és szerény kísérettel ellátott dallamra épít) révén kiválik a szólista a kórusból. Az első ilyen oratórium Cavalieri munkája 1600-ból. Nála az egyes szereplőket már valóban egy-egy énekes képviseli. Az első klasszikus remekművek szerzője Giacomo Carissimi (1605-1674), aki tizenöt nagy latin nyelvű oratóriumot hagyott hátra. Bibliai szövegeket zenésített meg, így Jónás, Jephta, Belsazár, Jób, Dániel, Ábrahám és Izsák áldozási történetét, a vízözönt, Salamon ítéletét. Carissimi oratóriumait és Stradella (1644-1682) Keresztelő Szent János oratóriumát Händel is ismerte a következő században, s útmutató volt számára, hogyan keltheti életre a zene a Bibliát.
Rómában, majd csakhamar a többi olasz városban is hatalmas népszerűségre tett szert az oratórium. Eleinte a szövegkönyvek témaköre a Bibliára, mindenekelőtt az Ótestamentumra korlátozódott, de már a XVII. század közepe táján tanúi lehetünk annak, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek a szentek életéből vett témák. Ez a témaváltozás nagy mértékben közelítette az oratóriumot az operához, hiszen ezekben a történetekben sokkal több lehetőség adódott színes, izgalmas és érdekes epizódokra, mint a bibliai históriákban, miután majdnem minden szent élete két részből áll: a megtérés előtti, illetve utáni szakaszból. Így a művek első részében akár szerelmi történetek, orgiasztikus lakomák, vadászat, tánc, vagy ha a szent katona volt, akkor csataképek, indulók is helyet kaphattak, ellenpontozva az oratórium második részének szakrális történéseit: a megtérés csodáját, isteni szózatokat. A XVII. századi oratórium így lassan elvilágiasodott, s most már tulajdonképpen csak a színpadnélküliség – színpadi előadás különböztette meg az operától. Szerencsére a barokk olyan oratórikus mesterművekkel is szolgál, mint Händel bibliai tárgyú oratóriumai, köztük a Messiás. Beethoven Missa solemnisén, Mendelssohn oratóriumain (Paulus, Elias), Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáján át napjainkig ível a remekművek sora.
Összehasonlításként, mennyiben más egy oratórikus mű színpadra vitele, ami eredetileg nem műfaji sajátossága, érdemes megnézni a Magyar Állami Operaház által színpadra vitt Messiás részletét. Kiderül, mennyire fontos látvány és zene összhangja, különben a mű lelkisége teljesen elvész. Ellenpárjaként Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát is nézzük meg oratórikus keretben maradva, ahol a látványnak mégis fontos szerep jut, mint igazi nemes népünnepély, hiszen tízezer előadóval szólal meg!
