Sűrű köd borítja be a tájat. A két hegy közötti szűk völgyben valóságos ködtenger gomolyog. Csak ketten dacolnak a köddel: a kopott fedelű templom az új keresztjével a csúcsán, és a magányos vén fenyő, amely már évszázadok pusztítását átvészelte. Mélyen gyökereznek mindketten: a templom mélyen az ezeréves múltba kapaszkodik; a fenyő erős, rendíthetetlen, makacs, akár az emberek ezen a vidéken, ő a földbe ereszti gyökereit, egészen odáig, ahol sok száz székely vitéz vére folyt.
A halálosan mély csendet olykor-olykor távoli puskaropogás és a gépfegyver monoton zaja töri meg. Kihaltnak hinné az ember a falut, de a vékony, alig látható füstszálak, amik próbálják áttörni a köd súlyos fátylát, jelzik, hogy van itt még élet. Közben a nap első sugarai átbuknak a hegyen, és harcba szállnak a köddel. Hosszú a harc, de ma még győzedelmeskedik a nap, holnap talán már nem, és soha nem jön már világosság a völgybe többé. Lassan eloszlik a köd, egyre több ház mutatja meg magát: kicsi és nagy, szegényes és gazdag, zsindelyes és cseréptetős, frissen vakolt és omladozó, összedőlt és golyónyomokkal tarkított. Most már fel is lehet ismerni a házakat: Az a kétszintes kőház a bíróé, ott az omladozó paplak, abban most a Kovácsék laknak, tovább az özvegy Mari néni háza, amott a zsidó boltja, de amióta elvitték, csak üresen áll az épület, odébb lakik az öreg Bartalis a székelykapus kerttel, lent a patak mellett van a román Balan a családjával, és ott fent a hegyoldalban a cigány pajtája áll, de inkább csak düledezik, mint áll.
Az emberek már rég felkeltek, hamarább, mint a nap, hisz ma is kell valamit enni, tehát dolgozni kell. A Bartalis felesége fekete főkötőben ballag hátra a tyúkólhoz egy fél tál kukoricával, ekkor hajt be a lovakkal s a szekérrel a férje, meghozta az utolsó térés tűzifát az erdőről. Komótosan leszáll a bakról, a lovak mellett elhaladva megsimogatja őket, dicséri, beszél hozzájuk. Újra egy ágyúdörej hasít bele a csendbe, az asszony felnéz, el a hegyek felé keletre. Nem is a hegyet nézi, hanem a frontot, amint egyre csak közeledik. Egy könnycsepp gördül le ráncos arcán, a fiára gondol, aki már két éve, hogy elment, de talán soha nem tér vissza. Az öreg is sóhajt egyet, majd elindulnak ketten, lassan be a házba.
A kőfaragónál egy félkész oszlop és egy szobor áll, új emlékmű készül, az előző kettő mellé, új nevekkel, új hősökkel, halott hősökkel. „A hazáért éltek és haltak.” De inkább éltek volna!
Közben szürke felhők gyülekeznek az égen, és lassan elkezd pilinkézni az idei első hó.
